Serendipity {Vmin}

5. A befogadott

Ajánlott zene:  Sung Si Kyung - Take care (link lent!)

Min Yoonginak voltak jó napjai. Voltak világos napok, amikor élvezte  a napsütést, a havat, az esőt - persze mindezt csak a szobája ablakából. Voltak napjai, amikor kiment a szobájából, együtt ebédelt a többiekkel, amikor képes volt beszélgetni, amikor el tudott mosolyodni. Voltak napok, amikor úgy érezte, van otthona, van családja, van élete.
Min Yoonginak voltak rossz napjai. Voltak sötét napok, amikor minden rossznak tűnt, amikor a világ ki akarta taszítani magából, amikor minden rémisztő és fenyegető volt. Amikor minden neszre összerezzent, amikor csak egy baseballütővel a kezében mert csak elaludni. Napok, néha hetek, amíg nem hagyta el a szobáját, amíg nem szólt egyetlen lélekhez sem.
És aztán voltak semleges napjai. Voltak szürke napok, amikor nem tudott magával mit kezdeni. Amikor beszélt volna valakivel, de nem vitte rá a lélek, amikor élvezni akarta a kilátást, de nem tudta. Amikor már arra gondolt, hogy felül a legközelebbi vonatra és többé nem beszél senkivel, de sosem jutott el addig, hogy ezt meg is tegye. Napok, amikor nem akart gondolni semmire, amikor nem akart gondolni arra, és mégsem tudott másra gondolni, és mégsem tudott nem gondolkodni, s így valahol ottragadt a beszipolyozó sötétség és a derűs világosság közötti kínos határon, ahol szinte csak közöny maradt.

A fiú fejhallgatóval a fülét betapasztva aludt az asztalán eldőlve, ezért is nem hallotta meg az óvatos kopogást az ajtón. Egész éjjel fent volt, hogy egy új ötleten dolgozzon. És talán azért is, mert nem tudott elaludni, ha nem volt félholt a fáradtságtól.  Délután jutott el arra a pontra, hogy nem bírta tovább, és kidőlt. Azonban, csupán néhány perccel később, valaki rázogatni kezdte a vállát. Yoongi riadtan fordult hátra, de csak Namjoon volt az. Nem egy szörny, nem egy betörő, nem egy gyilkos. A fiúnak eltartott néhány pillanatig, mire összeszedte magát. A fejhallgatót a nyakára csúsztatta, és felnézett a másikra.
- Beszélhetünk?
Yoongi bólintott, és átcsoszogott az orvossal együtt a szoba másik végébe, ahol egy kanapé és két karosszék foglalt helyet. A helyiségben félhomály uralkodott, a szürke függönyök mind behúzva lógtak az ablakok előtt, az egyetlen, mesterséges fényforrást Yoongi számítógépének képernyői jelentették.
A fiú leült az egyik karosszékbe, és összefonta maga előtt a karjait. Szőke haja minden irányba meredt, az arca beesett volt, beteges. A bőre talán nem is sápadt, inkább hamuszürke volt, a szemei alatt húzódó fekete karikákat még a kerek szemüvege sem tudta elrejteni. Yoongi bő, sötét ruhákat viselt, melyek közel úgy lógtak a testén, mintha egy csontváz lett volna felöltöztetve.
Namjoon aggódva összehúzta a szemöldökét, ahogy végigmérte a fiút.
- Jól érzed magad? Maradt gyógyszered?
Yoonginak eltartott egy ideig, mire válaszolt, mint akinek nehezére esett megszólalni.
- Még van néhány darab... valahol.
Az orvos megcsóválta a fejét.
- Később hozok még le. Hogy érzed magad mostanában?
- Nem tudtam, hogy most van a kontroll ideje...
- Nincs is, csak érdeklődöm. Mint... egy normális beszélgetés kezdete.
- Akkor jól... És te?
Namjoon elnevette magát, és Yoongi is elmosolyodott.
- Szóval, miről akartál beszélni?
Az orvos kényelmetlenül fészkelődni kezdett.
- Van ez a fiú... Chimmy, ahogy Tae hívja.
- Akit elütött és nem emlékszik semmire, szoktam figyelni arra, amit mondasz - bólintott Yoongi.
- Nemsokára véget ér a kezelése, és ki fogjuk engedni a kórházból. Viszont a fiúnak nincs hová mennie, ezért arra gondoltunk, hogy... hogy elférne nálunk az egyik üres szobában.
Namjoon feszülten várta a fiú reakcióját, de Yoongi ugyanabban a pózban maradt, ahogy eddig, a mellkasa lustán emelkedve a karjai alatt.
- Szóval ide fogtok hozni... egy idegent.  A lakásba - összegezte a hallottakat.
- Igen, de... Csak egy tizenhét  éves fiú. Aki alacsony is, és éppen most törte össze magát. Nem tudna ártani senkinek, és nincsenek emlékei.
- Biztos...
- Persze, ha nem egyezel bele, nem jön.
- Mintha számítana a véleményem - morogta Yoongi. - Ti már eldöntöttétek.
- De...
- Nincs de, Namjoon. Kész tények elé állítottál. Én pedig nem vagyok több annál a fiúnál. Egy család nélküli szerencsétlen, aki abban a megtiszteltetésben részesült, hogy ti befogadtátok. A fiúnak legalább emlékei nincsenek.
- Yoongi, te családtag vagy, te is tudod - nyúlt Namjoon a fiatalabb keze felé, de Yoongi elrántotta azt, mielőtt a bőrük érintkezhetett volna.
- Persze. De attól még nem fogom kedvelni őt.
- Nem is kell. Elég, ha... Ha elviseled, hogy itt van.
- A szobám tiltott terület neki. Most pedig, ha megbocsátasz, dolgoznom kell - állt fel a fiú, és visszalépkedett a szoba másik felére, ezúttal a zongora elé.
Namjoon várt néhány másodpercet, hátha Yoongi még mondana valamit, de a fiú makacsul a hangszerére koncentrált. Végül az orvos egy sóhajtás kíséretében felállt, és köszönés nélkül kilépett a szobából.