Serendipity {Vmin}

28. Szabadok

Ajánlott zene: Dean Lewis - Waves (link lent!)

A szobára csend telepedett.
Seokjin a gondolataiba merülve ült a székén, a maga előtti kémcsöveket bámulva. Hirtelen nagyon hiányzott neki Jisoo, hogy hozza meg helyette a döntéseket, még ha ő is volt a családfő. Sajnos azonban, a nő a közös vacsora után elindult, hogy elérje az éjféli gépét Európába, ő pedig még csak fel sem tudta hívni, hogy legalább a tanácsát kérje. Hirtelen az egész békés életük felborult; Chimmy elment, Yoongi elviharzott a szobájába, Namjoon kirohant néhány perccel az eset után. Csak Taehyung maradt egy helyben a kanapén, némán, ökölbe szorított kézzel.
Seokjin felnézett az öccsére. A fiú szeméből kövér könnycseppek potyogtak a pizsamanadrágjára, és láthatóan próbálta nem teljesen átadni magát a zokogásnak.
- Tae...
- Akárhogy is, nem kellett volna elengednünk őt - szakította félbe az idősebbet hüppögve.
- Mégis mi mást tehettem volna?
- Meghallgathattad volna! Ő nem egy rossz ember, én tudom! - Taehyung felugrott a kanapéról, és az ökölbe szorított kezét most a csípőjéhez nyomta.
- Tae, ellopta azt, amiért a szüleink annyit dolgoztak. Ezek a szerek veszélyesek - Seokjin próbált türelmes lenni, és kordában tartani a hangerejét, de lassan ő is felhúzta magát. Talán mert sejtette, hogy a másiknak igaza lehet, talán mert ő is azt akarta, hogy a másiknak igaza legyen. De a helyzet mást mutatott, és neki családfőként a családját kellett védenie, akármennyire is megkedvelte a befogadott fiút. És utálta, hogy emiatt ő volt a "rossz" a saját kisöccse szemében. Mert nem tett semmit. És attól csak rosszabb volt a helyzet, hogy ő nem ezt akarta.
- De én ismerem őt! - Taehyung tehetetlenségében a padlóba rúgott.
- Úgy tűnik nem eléggé. Sajnálom, Tae. Fejezzük ezt be. - Seokjin megfordult a székével, hogy felálljon, de a testvére elé trappolt, és térdre vetette magát, hogy a másik lábába csimpaszkodhasson. A férfi nagyra nyílt szemmel, megilletődve pillantott le a fiatalabbra, aki esdeklő tekintettel nézett vissza rá.
- Hyung, én szeretem őt. Nem veheted el tőlem.
Jin az alsó ajkába harapott. Nem mintha meglepődött volna, szinte biztos volt benne, hogy a két fiú szerelmes egymásba, és talán nem is titkolták többé; de így kimondva csak rosszabb volt, mert valóságossá tette a helyzetet.
- Nem tett volna ilyet csak úgy!
- Taehyung, te csak egy tini vagy, akit elvakít a szerelem.
A fiatalabb összehúzta a szemét, és elengedte a bátyját. Hirtelen még tovább sírni is elfelejtett.
- Nem hittem volna, hogy éppen Te fogsz ilyet mondani nekem. Csak mert egy buta, tapasztalan, naiv tinédzser vagyok, attól talán még gondolhatok komolyan valamit, és lehetnek komolyak az érzéseim. Szerintem nem adtam túl sok okot rá, hogy  úgy kezelj, mint egy hormonoktól megbolondult hülyegyereket.
Seokjin már azelőtt tudta, hogy meg fogja bánni a következő mondatát, hogy az elhagyta volna az ajkait.
- Akkor nézz most magadra, és meg fogod érteni.
Taehyung egy pillanatra megdermedt, aztán felállt a padlóról, és kiszaladt a szobából, egyedül hagyva Jint a gondolataival.
A férfi pillantása visszavándorolt a kémcsövekre. Mennyi bonyodalom és fájdalom két üvegcséért, amit fel sem tudunk használni. Seokjin még hosszú ideig ült a szobában, arra várva, hogy valami történjen, hogy valaki visszajöjjön hozzá, mert ez így nem volt jó, így nem mehettek a dolgok. Hirtelen úgy érezte magát, mint amikor a szülei meghaltak, neki pedig egy ájult Yoongit kellett kivinnie a pincéből, miközben ő maga is az összeroppanás határán volt. Reménytelenül.

***

Hoseok számára óráknak tűntek a percek, és most először érezte úgy, hogy a kínzószoba legkegyetlenebb fegyvere valójában az volt, hogy sehol nem lehetett benne megtudni a pontos időt.
Az öregember elment, miután elküldte Jimint, Jaebum pedig ki-be járkált az ajtón keresztül, időnként ideges pillantásokat vetve Jungkook felé. A fiú az idő nagy részében csukott szemmel ült a szék háttámlájának dőlve, néha-néha összerándulva az egész testében. Hoseok megpróbálta a  nevét szólongatva magára vonni a figyelmét, de ha Jungkook éppen ébren is volt, üres tekintettel meredt maga elé; így a gyerekek vezetője egy idő után feladta a harcot, és inkább csendben maradt, hogy a másik nyugodtan pihenhessen. A ketrecében ülve úgysem tudott semmit tenni azon kívül, hogy a lassan elkékülő ujjait bámulta, amik egyre inkább érzéketlenné váltak.
A fiú minden egyes ajtónyitódásra torokba szökkenő szívvel kapta fel a fejét, arra gondolva, hogy eljött az idő, Jimin nem ért vissza, és éppen jönnek, hogy... De sosem így volt. Próbálta Jaebumot rávenni, hogy árulja el neki, hány óra telt el, de a férfi ilyenkor csak egy mogorva pillantással elhallgattatta, és kisétált a szobából. Egy örökkévalóságnak tűnt, pedig csak három óra volt.