Serendipity {Vmin}

43. Hónapok

Ajánlott zene: Kim Jonghyung - Y Si Fuera Ella (link lent!)

Jimin oldalra sandított a kellemesen zötykölődő kocsiban. A mellette ülő Taehyung az ajkait vékony vonallá préselve meredt ki a szélvédőn, de a fiú biztos volt benne, hogy valójában a másik olyan mélyen a gondolataiba lehetett mélyedve, hogy semmit nem látott az előttük elsuhanó tájból.
Elfordította a tekintetét, és megpróbálta erőszakkal is nyitva tartani a szemeit, hogy az égető érzéssel előtörni készülő könnyeinek ne legyen alkalmuk valóban felszínre jutni.

Helyette a város fényeit kezdte figyelni. A kivilágított utcalámpák és üzletek képei összemosódott fénycsóvákként száguldottak el mellettük, és Jimin csak arra tudott gondolni, hogy mire felkel a Nap, neki már nem lesz alkalma látni a fővárost. Vagy az országot. Vagy Taehyungot.

- Nagyon csendes ma mindenki – mosolygott rájuk a visszapillantó tükrön keresztül Seokjin.
- Korán van – felelte Taehyung egy elégedetlen grimasszal az arcán.
- Jimin? Minden rendben?
A fiú mereven bólintott egyet, mert nem bízott eléggé a hangjában ahhoz, hogy megszólaljon.
Egyszerre volt ideges és izgatott, hiszen mégis csak egy új országban kellett helytállnia, rengeteg ember között, akik nem beszélték a nyelvét, egy újabb műtét, távol a családja nagy részétől... És mégis, soha életében nem tette ki a lábát eddig a fővárosból, ahol annyi minden szörnyűség történt vele, aminek az utcái számára csak a lopást és a hideget jelentették, nem egy helyet, amit élvezni tudott. De egy új város? Tele fényekkel, ahogy ez is, tele emberekkel és minden rossz emlék nélkül, de annyi lehetőséget rejtegetve? Nem tudta nem várni egy kicsit azt az időt, amikor már kimehetett felfedezni magának a helyet.

Az autó begördült a repülőtér kihalt parkolójába.
Jimin korábban sosem látott repülőt közelről, ez is egy új élmény volt számára. Egy gép éppen akkor szállt fel a fejük felett, és a fiú szájtátva figyelte a hatalmas monstrumot, nem értve, hogyan tudott valami a levegőben maradni, ami ilyen óriási volt. 

- Magatokra hagylak titeket egy kicsit, addig megnézem, mi a helyzet a járatunkkal - szállt ki Seokjin a kocsiból.
Jimin Taehyung felé fordította a fejét.
- Még mindig meg vagy sértődve?
A fiú arcán látszott a tépelődés.
- Nem. Nem akarok haraggal elválni. Csak nem értem, miért kell nélkülem mennetek. Annyira nem fontos a suli. Még a robotikaverseny sem.
- Te is tudod, hogy ez hazugság. Egyetemre akarsz menni, tanulnod kell. A robotikaversenyre pedig majdnem egy éve készülsz, és olyan közel vagy hozzá... Nem akarom, hogy fel kelljen adnod miattam az álmaidat. Néhány hónap, és jövök haza. Utána nem fogok elmozdulni a szobámból, megígérem.
- Ne ígérj ilyeneket. Ha már most nyáron nem jutottunk el Párizsba, legalább jövőre. Utána pedig Jejura kell mennünk. És Hongkongba, és...
Jimin közelebb húzta magához a fiút, és megcsókolta.
- Hiányozni fogsz.
- Te is nekem. Mindennél jobban.
- De csak pár hónap. És mindennap beszélünk.
- Addig megnyerem neked a robotikaversenyt - felelte elszántan a magasabbik.
- Én meg megtanulok neked normálisan járni - röhögött fel Jimin.
- Jól hangzik.
Taehyung megtörölte a szeme sarkát a melegítője ujjával.
- Jaj, ne, ne sírj, mert akkor én is sírni fogok... - nevetett a fiú, de máris érezte, hogy visszatért az ismerős csípő érzés a szemeibe.
- Csak olyan üres lesz nélküled a ház. Te vagy az egyetlen barátom... - szipogta a másik.
- Nekem is te - nyúlt fel Jimin az arcához, és a hüvelykujjával elkapott egy legördülő könnycseppet.
- Hazug. Neked ott van Hoseok és Jungkook.
- Csak Hoseok - helyesbített.
- Igaz - húzta el a száját a fiú. - De mégsem cipelhetted volna mindkettejüket Amerikába, nem?
- Úgy csinálsz, mintha Hobi hyung miattam jönne. Yoongi hyung győzte meg őt, hogy szükségem van rá.
- Ja, neked. Csakis neked - húzta pajkos mosolyra a száját Taehyung.
- Szóval jöttek az észérvek és a kérlelés - vigyorodott el a másik.
- Kicsit több kérlelés lehetett, mint észérv. Azért megnéztem volna, mi történt abban a szobában.
- Én nem - hőkölt hátra a gondolatra Jimin.