Serendipity {Vmin}

34. A szerencsés

Ajánlott zene: Sia - Big girls cry (link lent!)

Taehyung egyik kezével a kórházi ágyon könyökölt, miközben elbambulva nézett ki az ablakon. Az üveget apró koppanásokkal verte az eső, minden leszánkázó csepp vékony csíkot hagyva maga után. Egyébként sem lehetett már a kinti félhomályt kivenni rajta keresztül, csak a szoba halvány fényű tükörképe verődött vissza onnan. A fiú azonban olyan mélyen a gondolataiba merült, hogy fel sem tűnt neki a környezete, pedig tulajdonképpen semmiségeken kattogott csak az agya. Talán már nem volt több kapacitása arra, hogy a velük történteken rágódjon. Egyszerűen csak kimerült érzelmileg.

Elfordította a tekintetét az ablaktól. A halványsárga fal alatti barna kanapén Yoongi ült csukott szemmel ugyanabban a pózban, az elmúlt másfél órában. Ha valaki másról lett volna szó, Taehyung biztosra vehette volna, hogy az illető alszik, de Yoonginál sosem lehetett tudni. Talán csak ő is elmerült a saját fejében annyira, hogy elfelejtsen megmozdulni.
A pillantása tovább vándorolt az infúziós állványra, ahol a gyógyszeres oldat minden második másodpercben belecseppent a zacskóban álló tócsába. Nem akart lejjebb nézni, mégis megtette. Nem bírta sokáig távol tartani a szemét tőle.

Az ágyban, amin könyökölt, Jimin feküdt mozdulatlanul. A szabad kezével a másik ujjait fonta át, és hiába szorított rá időnként a kisebb kézre a markában, sosem kapott választ. A fiú lába egy sínekből és zsinórokból álló szerkezethez volt erősítve, ami megemelte azt. Taehyung, bár  robotikával foglalkozott, mégis ijesztő látványt nyújtott számára, hogy ennyi madzagnak és fémnek kellett tartania a barátját. Pedig valójában csak az ő kényelmét szolgálta, a lába nem volt sem kicsavarva, sem ijesztő magasságokig emelve, egy egyszerű párna is megtette volna ugyanezt, ha nem lett volna szükséges a helyes szögben tartani a végtagot. Legalábbis ezzel próbálta nyugtatni magát. A párna pedig így is alatta volt.
Nem is ez zavarta igazán Taehyungot.
Persze Namjoon elmondta neki korábban, hogy a fiút megverték, de a látvány akkor is sokként hatott rá. Az ő tökéletes Chimmyje, aki néhány órával korábban még teljes egészségben feküdt mellette, és boldogan tervezgették a jövőt, most eszméletlenül feküdt egy kórházi ágyban. Olyan volt ez, mint egy arculütés. Neki nem számított, ki volt a fiú korábban, hogy ki volt, mielőtt megismerte őt. Ő csak örökre a karjaiban akarta tartani a kisebbet, és nem értette, hogy mások miért nem így működtek. Hogy miért kellett őt elengedni, hogy miért neki kellett megmentenie a másik két fiút, hogy miért nem szólt, és intézték el közösen az ügyet. Igen, önzőn állt hozzá a dolgokhoz, de nem tudta nem igazságtalannak érezni a helyzetet.

Chimmy arcára nézni volt a legnehezebb. A kisgyerekesen pufi arc, amit úgy szeretett, valahol eltűnt a sok sérülés alatt. A füle melletti bőrt részben fehér ragtapasz fedte, de még így is kilátszott a vörösre dörzsölt felület széle. A fiú sápadt volt a vérveszteség miatt, és az elgyötörtségtől olyan ráncok jelentek meg rajta, amelyeknek még nem szabadott volna. Az alsó ajkán egy vágás futott végig, ami miatt Tae ingerültebb volt, mint bármi más miatt. Az elmúlt néhány hónapban a kedvenc elfoglaltságává vált Jimin szájának bámulása, míg az beszélt hozzá.
Ami azonban mégis a leginkább összetörte a fiú lelkét, az Chimmy mozdulatlansága volt. A másik mindig mocorgott. Ha tévéztek, ő az ujjaival matatott, piszkálta a ruháiból kiálló cérnaszálakat, dobolt a lábával, és ezredszerre is végig szántotta az ujjaival a tincseit. Még akkor is, mikor aludt, a fiú képtelen volt nyugodtan feküdni. Fészkelődött, forgolódott egész éjszaka, értelmetlen szavakat motyogott álmában, és Taehyung pizsamájába fúrta az átfagyott orrát. Ezért is imádott annyira a másikkal egy ágyban aludni. De most? Most az egyetlen életjelet a fiú emelkedő mellkasa jelentette, és a szívmonitor monoton pittyegése. Még a levegőt is hangtalanul vette, ami ijesztő volt.
Taehyung sírni akart, de a szemei teljesen kiszáradtak, többé nem voltak képesek könnyeket termelni. És ez csak átmeneti állapot volt, neki pedig erősnek kellett lennie, hogy majd segíthessen a másiknak, ha az felébred. És Chim itt volt vele, itt, biztonságban, jó kezek között. Egy olyan helyen, ahol láthatta őt, ahol meg tudta érinteni, és ahol nem kellett többé azon aggódnia, hogy a többiek elveszik őt tőle. És ez volt a legfontosabb.