Serendipity {Vmin}

23. Viszlát

Ajánlott zene: Erik Satie - Gymnopedie 1, 2, 3 (link lent!)

Jimin jóleső tompasággal ébredt, abban a boldog tudatlanságban, mikor az agya még mindig félig az álmok mezején járt, és nem tört rá a gondterheltség teljes erővel. Egész életében ezeket a pillanatokat szerette a legjobban, de most sokkal tökéletesebb volt, mint máskor, mert a feje valami kemény, de kényelmes dolgon pihent, és neki ki sem kellett nyitnia a szemét ahhoz, hogy tudja, mi volt az.
Már az illatáról is felismerte a fiút. Nem tudta volna megmondani, hogy milyen virágra emlékeztette őt a jóleső aroma, de olyan volt számára, mint az ambrózia, amely a halhatatlanságot biztosította a görög mitológia isteneinek. Édes, finom, valamilyen márkás parfümmel és férfisamponnal keverve. Mikor Jimint ez az illat lengte körül, mindig úgy érezte, hazatalált. Taehyung karjaiba.

A fiú nyújtózkodni kezdett, mint egy kismacska a jóleső délutáni szunyókálás után, mire halk kuncogás rázta meg a mellkast, amin a fejét pihentette.
- Jó reggelt, Napsugár - mosolygott le rá Taehyung pajkosan.
- Mikor aludtam el? - Jimin fejében az egész nap egy kissé homályosnak tűnt, de a nyomasztó emlékek már sikeresen visszataláltak hozzá.
- Úgy... három órája. Egy mondat közepén.
- Oh - vörösödött el a fiú.
- Beteg vagy, ez így működik... - simogatta meg a haját Tae, és Jimin most értette meg, milyen az, amikor valaki csillagokkal a szemében nézett rá, mintha ő lenne a mindene. Mégis miért kellett otthagynia ezt a csodálatos fiút? Az élet kegyetlen volt, de azt kívánta, bárcsak ő lenne az egyetlen ebben a kapcsolatban, akivel kegyetlen lett volna...

- Most viszont... Akarsz vacsorázni? Tudom, feküdnöd kéne, de talán egy félóra nem árt meg.
Jimin szomorúan elmosolyodott, mert pont így tervezte a dolgot. Még egyszer mindenkit látni akart, mielőtt elment volna. És talán a Seokjin által készített fogásokból is enni egyszer utoljára...

Tae belé karolt, ahogy lementek a lépcsőn. Persze nem volt szüksége támogatásra, de jólesett neki, hogy valaki így vigyázott rá. Odalent Jisoo terített, nem törődve azzal, hogy éppen kerek szemüvegben, smink nélkül és szürke, túlméretezett melegítőben látják őt a többiek. Seokjin tálcákon hordta be a vacsorát, és Jimin még mindig talált a szemével rajtuk olyan ételeket, amiket nem kóstolt korábban. A férfi tárháza kifogyhatatlan volt. Jin hasonlóan volt öltözve, mint a felesége, és ő is szemüveget biggyesztett az orrára. Jimin csak hálát tudott adni a saját tökéletes látásáért, mert a Telepen halálra lett volna ítélve, ha szemüveg kellett volna neki, amelynek a készíttetése esélytelen volt ott.

Namjoon az asztalnál ült, kezében az aznapi újsággal, mint egy huszonhat éves nagypapa. Jiminnek mindig meg kellett mosolyognia a látványt, ahogy a komoly, mégis bohókás férfi összeráncolt szemöldökkel böngészte a cikkeket. Túl felnőttes volt ez hozzá, még ha valójában az is volt. 
- Debussy? - kérdezte az egyik polc előtt álló Min Yoongi a szoba másik feléről, mire az orvos ingatni kezdte a fejét. A zeneszerző unott arckifejezéssel dugta vissza a helyére a lemezt, és húzta elő a következőt. Sokszor játszották ezt, mielőtt leültek volna enni.
- Satie?
- Hmm, micsoda?
- Gymnopédie-k.
- Én azt szeretem - szólalt meg hirtelen Seokjin. - Hallgassuk azt.
Yoongi megvonta a vállát, és előhúzta a bakelitet, majd óvatosan a lejátszóra helyezte azt, és rárakta a tűt a korongra.
Ismerős zongorajáték hangja töltötte be az ebédlőt, de Jiminnek fogalma sem volt, hol hallhatta korábban a darabot. Talán Yoongi zongorázhatta neki korábban, vagy az egyik pláza rádiójában szólhatott, amíg ő éppen kizsebelt valakit.
A zene dallama melankolikus volt, mégis, ahogy a fiú leült az asztalhoz, a saját helyére, boldognak érezte tőle magát. Mint aki otthon van, és nem is vágyik máshová.

Némán kezdtek bele az evésbe. Jimin komfortosan kanalazta a tejszínes levesét, és bár fogalma sem volt, mikor jut majd legközelebb normális ételhez, mégsem akarta teletömni magát.
Most, hogy visszatértek az emlékei, teljesen máshogy látta az ebédlőt, amelynek minden négyzetcentimétere gazdagságról árulkodott. A függönyök, a csillár, a kandalló, a vastag faasztal, a tapéta a falon, ami talán nem is tapéta volt, hanem valami olyan méregdrága műalkotás, amit ő el sem tudott képzelni. Biztos volt benne, hogy itt minden dolgot csináltattak, és nem vettek, akkora volt az összhang. A falakon gyönyörű festmények lógtak, amik az összemosódott színeikkel mind úgy néztek ki, mintha esőfüggönyön keresztül látta volna őket a festő; Jiminnek legalábbis ez volt a benyomása.