Serendipity {Vmin}

22. Akárhogy is...

Ajánlott zene:  Marina & the Diamonds - Teen idle cover (link lent!)

Hoseok a körmét rágva állt a Telep alagsorának lépcsőjénél. A lábával idegesen dobolt a koszos padlón, miközben aggódva nézte a fenti nehéz vasajtót. Az egész lényéből szinte áradt a frusztráltság, ahogy a szeme nem mozdult a kiszemelt tárgyról; nem is volt csoda, hogy senki sem mert a közelébe menni. Senki, kivéve egy szőke hajú, frufrus lányt.
- Ne most - morogta a fiú, oda sem nézve rá.
- Jungkook?
A gyerekek vezetője felvonta  a szemöldökét.
- Honnan tudtad? - kérdezte, mire a lány felröhögött.
- Senki másért nem vágnál ilyen arcot... És senki más nem csinál akkora hülyeségeket, mint az a gyerek.
Hoseoknak igazat kellett adnia Lisának, de ettől még nem aggódott kevésbé.

- Rossz előérzetem van. - A fiú nyelt egyet, és körbepillantott a helyiségben. Odalent, az alagsor egyik felében a Telep összes lakója a saját dolgával volt elfoglalva. Néhányan a hideg kőpadlóra lerakott koszos ruhákon próbáltak aludni, mások kis csoportban ültek, és az ember azt is hihette volna, hogy beszélgetnek... De az, hogy beszéltek egymáshoz, nem jelentett egyet a beszélgetéssel. A beszélgetés kötődést jelentett volna, a kötődés pedig oda vezetett, hogy az ember remegő testtel és lélekkel várhatta, hogy a kötődésének tárgya visszatérjen az alagsorba, miután mindent tönkretett maga körül.

Hoseok is tudta, mennyire elrontotta a dolgot, amikor az első gyerekeket megszerette. Közülük szinte már egy sem élt. Néhányan a teleket nem bírták, mások rosszul csináltak dolgokat, páran szökni próbáltak. A lányt, akihez a legközelebb állt, eladták nyolcévesen. Hoseok életében nem telt el úgy nap, hogy ne hallotta volna a fejében visszhangozni a fonott hajú kislány sikítását és vergődését, ahogy kirángatták őt a fenti világba, ahol ő is tudta, milyen sors várt rá. Azóta sem hallottak felőle, és a fiú már-már azt kívánta, hogy Jennie halott legyen, és ne valaki beteg játéka tizenöt éve.

Később Hoseok megerősítette a szívét, és megpróbálta magát elhatárolni a többiektől. Működött is a dolog, amíg nyolcéves korában elé nem dobtak egy vérző fejű, pufók kisgyereket, akinek a ruhái cetlijébe volt hímezve a "Jimin" felirat. Ez volt az egyetlen, ami elárulta neki a fiú nevét, mert mikor az néhány órával később felébredt, nem emlékezett semmire. Sem arra, hogy hogyan került hozzájuk, sem arra, hogy ki volt ő, de még arra sem, hogy hívták. Hoseok szánta a kisgyereket, mert neki még azt az esélyt sem adhatta meg, hogy felírja a teljes nevét és a címét a cetlik egyikére, amiket gyűjtögetett. Nem mintha a többiek sokra mentek volna vele, de legalább egy halvány reményük volt Hoseok szemében. Jimin azonban olyan volt, mint ő: esélytelen. Talán ezért is kedvelte meg. Az eleinte kedves természetét, a hibás beszédét, a mosolyát, amiben a szemei apró félholdakká szűkültek össze, és ami először csak egyre kevesebbszer tört utat magának a fiú arcára, míg végül az évek során teljesen el nem tűnt arról. Csak néhány napba telt Hoseoknak, hogy végül a kisfiút átölelve aludjon el, hogy az ne fagyjon halálra a tél közepén a fűtetlen pincében. Egy másik olyan pillanat volt ez, ami örökre belevéste magát az emlékezetébe. Jimin testének melege, ami nem csupán a jéghideg bőrét járta át melegséggel, hanem a szívét is. És abban a felhőtlen pillanatban, a fiú gondolkodás nélkül felemelte a fejét a padlóról, és a kisgyerek még kellemes illatú, fekete tincsekkel borított fejbúbjához érintette a száját.
- Mostantól én leszek a családod - suttogta akkor, náthától rekedt hangon, félálomban ugyan, de teljes komolysággal.

Ha pedig egy embert megszeretett, megszeretett többet is. Néhány gyereket persze ő sem tudott megkedvelni, másokat éppen csak elviselt. Sokan lettek erőszakos fiatalok az aranyos kisgyerekekből, és Hoseok utálta nézni az átváltozásukat, de nem akadályozta meg azt. Nekik jobb volt így. Egyszerűen elhatárolta magát tőlük, és engedte, hogy éljék a saját életüket úgy, ahogy szerették volna. Még azután is, hogy ő lett a vezető.