Serendipity {Vmin}

4. Barátok

Ajánlott zene: The chainsmokers & Coldplay - Just like this (link lent!)

Valaki olyannal barátkozni, sőt, akár beszélgetni is bonyolult, aki elveszítette az emlékeit. Jimin nem csak a nevét vagy a korát nem tudta; nem ismert filmeket, zenéket, játékokat sem. Másnak biztos nehéz lett volna. De Kim Taehyung nem volt más, ő nem volt akárki, őt egy ilyen apró probléma nem tudta megakadályozni abban, hogy összebarátkozzon valakivel.

- És a végén kiderült, hogy nem is pók volt, hanem csak egy cérnaszál, ami leesett a ruhájáról. De azóta ezen röhögünk az iskolában - vigyorodott el Taehyung, Jimin reakcióját várva. A vörös hajú fiú fáradtan elmosolyodott, és feljebb húzta a kórházi ágyon a takaróját.
- Untatlak? - húzta össze a szemöldökét Tae.
- Nem, csak fáradt vagyok - nyugtatta meg őt Jimin. - De nem tudok elaludni.
A Kim fiú felállt a székéről, hogy meg tudja igazítani a másik feje alatt a párnát.
- Hátha így kényelmesebb lesz - magyarázta.
Ahogy Taehyung visszaült a helyére, a két fiú tekintete találkozott egymással. Tae nem tudott betelni Jimin sötét, mégis ártatlan szemeivel. Néhány másodpercig egyikük sem szólt egy szót sem, aztán Tae a homlokára csapott, mintha valami fontos jutott volna eszébe.
- Tényleg! Van egy elefánt a testemen. Akarod látni?
Jimin összehúzta a szemöldökét.
- Miféle elefánt? Ugye nem...? - kezdte a fiú, de a másik időközben lehámozta magáról a pulóverét.
Jimin ijedten nézett az ajtó irányába, segítséget várva.
- Tae, én nem... - Közben a tini lerakta a felsőrészét a székre, és két ujjával összecsípte a bőrt a felkarján.
- Ez... tényleg egy elefánt - sóhajtott fel Jimin, és visszadőlt a párnájára.
- Miért, mire számítottál? - vigyorgott a fiú.
- Inkább hagyjuk...
- Óóóh, elvörösödtél! Ejnye, Chimmy, ahhoz képest, hogy nincsenek emlékeid, elég perverz vagy.

*

- Kezd lenőni a hajad - birizgálta Taehyung Jimin egyik vörös tincsét, aminek a töve már fekete volt. - Ha meggyógyultál, segítek befesteni. Addig találunk egy színt, ami illik hozzád.
Jimin mosolyogva hajtotta a fejét a másik vállára. Mindketten a fiú kórházi ágyán ültek, és lustán bámulták a tévében játszódó drámát.

Két hét talán túl kevés lett volna más helyzetben ahhoz, hogy ilyen közel kerüljenek egymáshoz, de Jimin nem ismert senkit Taehyungon kívül. Ő, és a kórházi személyzet volt az egyetlen, akiknek látta eddig az arcát, egyedül ők beszéltek vele. És az egyetlen, aki nem csak a feladataként foglalkozott vele, az Tae volt. Habár a fiú természete egyszerre volt bohókás és csapongó, mégis kedves volt, gyengéd, törődő... Jimin nem tudott betelni a társaságával.

Amíg Taehyung ott volt vele a kórteremben, minden olyan egyszerűnek tűnt. A fiú kedvenc filmjeit nézték, mesélt neki az osztályáról, zenéről és nagyjából mindenről, ami az eszébe jutott. A kutyáról, akit az úton látott, a kinti hóesésről, amit Jimin csak az ablakból láthatott, a szenvedélyéről, ami különböző robotok építése volt. Még be is hozott a fiúnak egy kisebb modellt, ami ugyan mozogni nem tudott, azonban a hasán egy digitális óra volt.
- Idén én nyerem az éves robotika versenyt, ebben biztos lehetsz. Olyan robotot fogok építeni, ami helyettesíti a kórházi nővérek feladatainak egy részét. Megágyaz, csekkolja a betegeket, időben odaadja nekik a gyógyszereket... Persze összetettebb problémákat nem fog tudni megoldani, de így is nagy segítség lesz a személyzetnek.
Taehyung mindig csillogó szemmel mesélt a találmányairól. A fiú talán első látásra nem tűnt a legokosabb személynek, valójában ragyogó elme volt. Akárcsak a testvérei. Ellenben Jimin... nem csak nem emlékezett arra, hogy ki ő, de arra sem, hogy mit akart. Hogy mi szeretett volna lenni, hogy volt-e valamiben tehetséges. Az egész helyzet rendkívül frusztráló volt.