Serendipity {Vmin}

33. A megrémült

Ajánlott zene: BTS - The truth untold (link lent!)

Taehyungot egy furcsa hang rángatta ki az álomvilágból. Az egyik szemét résnyire kinyitva emelte fel a fejét a párnáról a zaj forrása után kutatva. Ahogy körbenézett, egy röpke pillanatig azt sem tudta, hol van, aztán minden emlék teljes erejével tért vissza hozzá.
A szemei felpattantak, és felülve a kezébe kapta a telefonját.
Semmi. Sem egy hívás, egy üzenet, egy akármi. És már dél is elmúlt az óra szerint. Mi van, ha azért nem hívták, mert Chim halott volt? Ha nem sikerült visszahozni őt? Hol lehetett Seokjin? Miért nem hívta őt? És ha valami baj történt mindenkivel? Taehyung vadul verdeső szívvel próbálta visszafojtani a pánikot, ami hirtelen elöntötte őt, amikor ismét meghallotta a furcsa zajt.

Tőle néhány méterre egy kórházi ágy állt. El is felejtette, hogy nem egyedül volt a szobában. Felkelt a kanapéról, és odasétált a fiúhoz, akit Namjoonnal együtt hoztak be a kórházba.
- A hegyi béka nem finom, egyél zöld molylepkéket - motyogta a fiatalabbik lehunyt szemmel. Szóval ez ébresztette fel.
A fiú lázas volt, de szerencsére egyszerűen megfázott, és nem a sebei fertőződtek el. Kórházi pizsamában feküdt a fehér ágyneművel körülvéve, ami alól kilátszott a bekötözött válla, a torkán lévő sebeket pedig egy nagy, fehér sebtapasszal takarták le. A kisfiú egész aranyos látványt nyújtott a sápadt, mégis láztól kipirosodott arcával, és az összevissza meredező fekete tincseivel. A levegőt szuszogó hangon vette a nyitott száján keresztül, miközben felülről kikandikált a két első foga, mint egy nyuszinak. Taehyung elmosolyodott, aztán óvatosan megsimogatta a szétálló fekete hajat, és halkan kicsusszant a szobából, hogy megkeresse a kisebbik bátyját.

A folyosón látogatók és betegek sétálgattak, orvosok mentek el mellette futólépésben a nyikorgó gumipapucsaikban. De hol lehetett Namjoon? Miután beértek, a férfi úgy döntött, maradni is fognak, nem szólnak bele Chim hazahozatalába. Tae fortyogott a dühtől, amikor a bátyja fehér köpenyt húzott, és betolta őt a kórterembe, hogy vigyázzon a kisfiúra, vagy aludjon egyet, mintha legalábbis képes lett volna erre, miközben annyi minden történt velük, és minden kétséges volt.
Később mégis elnyomta az álom. Talán a kihagyott éjszakai pihenő fárasztotta ki eléggé, talán az aggódás, vagy a számtalan elhasznált könny, amik miatt most a szemei mögött hasogató fejfájás gyötörte. Talán mindegyik ok közrejátszott abban, hogy ugyan csak néhány órára is, de képes volt elaludni.

Jelen pillanatban azonban zavart volt, és ingerült. Dübörgő szívvel szelte át a folyosókat az emberek között szlalomozva, amíg eszébe nem jutott a mobilja. Az egyik saroknál lelassított, és tárcsázta az orvos számát.
- Felébredtél? - szólt bele a férfi.
- Hyung! Hol vagy?
Namjoon elmagyarázta neki az útirányt, és Taehyung megkönnyebbülve indult el megkeresni őt. A bátyja nem hangzott különösebben szomorúnak vagy reményvesztettnek. Már éppen reménykedni kezdett valamilyen jó hírben, amikor az említett folyosóra lépve, a családját pillantotta meg ott.

Földbegyökerezett a lába.
Yoongi görnyedten ült az egyik fal melletti széken, és a padlót bámulta. Namjoon az ő vállát átfogva ült mellette, és beszélt hozzá, Seokjin pedig a körmét rágva állt előttük.
Rossz hír, rossz hír. Ez csak rossz hír lehet. A fiút kirázta a hideg, ahogy közelebb lépkedett a többieket figyelve. Végig azt várta, mikor fordul majd valamelyikük az irányába, és suttogja elhaló hangon, hogy "sajnálom, Tae". A lélegzete is elakadt, amikor Namjoon ráemelte a tekintetét, és ő szinte már azon volt gondolatban, hogy sarkon fordul, és elszalad a valóság elől, amikor a bátyja megeresztett egy halvány mosolyt felé.
Taehyung vállai engedtek a merevségükből.
- Hol van Chim? - kérdezte aggódva. A hangja furcsán csengett a folyosó alapzajában, túl félénk volt, túl felületes.
Az orvos sóhajtva állt fel. Nem jó jel. A vállára tette a kezét. Ugye nem...?
A fiún ismét csak borzongás futott végig az érintésre. Namjoon intett egyet a fejével, hogy menjenek arrébb, amitől ő még jobban összezavarodott.
- Hyung... - nézett fel kétségbeesetten.
- Nyugi. Csak nem akartam Yoongi előtt elismételni.
Tae összeszorította az ajkait. Tényleg Yoongi lelkivilága volt most a legfontosabb?
- Chimmynek eltört a combcsontja, ezért most a műtőben van.
- De... De... Hogy? - És miért? És ki? A fiú valahol megkönnyebbült, hogy a szerelme biztonságos helyen volt, életben, de mégis...
- Nem véletlenül nem engedtünk a gengszterek közé, Tae. Chim elég... Rossz állapotban van. Csak azért mondom ezt el, mert nem szeretném, ha sokként érne, amikor meglátod.
Taehyung nyelt egyet. Csak most fogta fel a helyzet komolyságát. Persze, elméletben tudta, hogy emberek bántanak másokat, de sosem érezte igazán a fenyegetést. Tudta, hogy a szüleit meggyilkolták, de túl kicsi volt ahhoz, hogy rendesen felfogja a szavak jelentését. Most azonban minden olyan közeli lett, minden olyan valóságos... Az emberek tényleg gonoszak voltak.
- Szóval mi? Meg... Megkínozták? Azt csinálták vele, mint a kisfiúval? - kérdezte remegő hangon, és szipogva kitörölt egy könnycseppet a szeme sarkából.
- Nem teljesen azt, de igen. Sajnálom, Tae. Nem akarok hazudni neked.
Taehyung bólintott, és tovább törölgette a nedves arcát. Az ő legjobb barátját, az ő szerelmét bántotta valaki. Valaki képes volt kezet emelni arra, aki olyan sokat jelentett neki. Tae nem volt hülye, tudta, hogy a combban található a legerősebb csont az emberi testben. És valaki mégis eltörte azt. Legalább lehetett volna ott, hogy fogja a kezét, hogy... Hogy...
- Hé - Namjoon a két kezébe fogta a fiú arcát. - Ne gondolj rá. Arra gondolj, hogy ezentúl senki nem bánthatja majd őt. Elfogták a gengsztereket. Többé senki nem fog hozzáérni. És nem kell majd félnie.
- De mi engedtük el őt... Otthon volt, és senki nem állította meg, még én sem! És most nézd meg...
- Nem a te hibád.
- De igen... - Taehyung menthetetlenül zokogni kezdett.
- Rendben, ülj le - nyomta le őt Namjoon a legközelebbi székre. - Tudod hová mentem, miután Chim elindult?
A fiú megrázta a fejét.
- Összeszedtem néhány ruhát, és pár gyógyszert, aztán Chimmy után szaladtam.
- Ezt tudom - motyogta Taehyung.
- Azt is tudod, hogy a ruhák utána a kisfiún voltak, akit a taxi hozott, ugye?
- Igen.
- Ha Chimnek fontos volt annyira az a kisfiú, hogy miatta megpróbáljon meglopni minket, és hamis kémcsöveket elvinni a gengszterekhez, aztán még a ruhákat is odaadni neki, akkor szerinted, hogy érezné most magát, ha nem engedjük el őt, és a fiú halott lenne?
Taehyung elhűlve hallgatta a kérdést.
- Tényleg ezt csinálta? Honnan tudod?
- Jin hyungtól. Amire ki akarok lyukadni, az az, hogy a nap végén a két fiú, akin Chim segíteni akart, életben van. Ő is életben van. A gengsztereket lecsukják, és egy csomó gyerek, aki egy pincében nőtt fel, most szabad lesz. Ez egy pozitív végkimenete a dolognak, nem?
- Pozitívabb lenne, ha nem kínozták volna meg a szerelmem - morogta a fiú.
- De gondolj az ő érzéseire is.
- Tudom...
- A csontok beforrnak, Tae. A zúzódások elhalványulnak, aztán eltűnnek. Tudod, mi nem múlna el? Ha örökre bűntudata lenne, mert engedte, hogy megöljék a barátait.
Taehyung erre nem tudott mit mondani.
- És mi lesz most?
- Most? Most Chimmyt megműtik, aztán megvárjuk, míg felébred. Néhány napig itt marad a kórházban, aztán otthon fog feküdni. Később kap majd mankókat, és visszajövünk gyógytornára. Aztán tehet rövid sétákat a kertben. Utána nagyobb sétákat. Aztán egész nagy sétákat. Néhány hónap múlva pedig azt csinál majd, amit csak szeretne. Te visszakaphatod a szerelmed, Yoongi meg a testvérét, a rossz dolgok pedig csak emlékek lesznek egy idő után.
- Komolyan így gondolod? - kérdezte reménykedve a fiú, annak ellenére, hogy látta, a bátyja nem mond el mindent neki.
- Igen - bólintott mosolyogva az orvos.
- Bele sem gondoltam, hogy Chim tényleg Minie. Megcsókoltam valakit, akinek köze van Yoongi hyunghoz - grimaszolt a fiú.
- Ne avass bele a részletekbe, kérlek.
Taehyung szórakozottan bólintott, aztán elkomolyodva hozzátette:
- De még így is akarom őt.