Serendipity {Vmin}

41. Békülések

Ajánlott zene: Akmu - Melted (link lent!)

Egy hét. Ennyit kért tőle Hoseok.

És valóban, a dolog működni látszott. Jimin élete egy egész kicsit kevésbé tűnt reménytelennek, mint korábban. Ugyan sok kérdés maradt benne és rengeteg bizonytalanság, de úgy érezte, képes lesz legyőzni ezeket a problémákat a családja segítségével.

A hetedik nap reggelén a fiú elővette az új telefonját, és még azelőtt szétküldött egy üzenetet a Kim család körében, hogy ideje lett volna meggondolni magát. Nem volt ez semmi aggasztó vagy hosszú monológ a részéről, csupán egy egyszerű kérdés: beszélhetünk ma?
Végre készen állt, és ha már így alakult, szeretett volna minél előbb túlesni a lelkileg megterhelő procedúrán. Még volt néhány órája azon gondolkozni, hogyan is fogalmazza meg mindazt, amit ki kellett mondania a többiek előtt.

Izzadó tenyérrel és remegő kézzel tördelte az ujjait a kórházi ágyában ülve. Tudta, hogy a többiek nem várták el tőle a teljes történet elmesélését. Az igazán fájdalmas emlékeket, amiket túl megterhelő lett volna elmondani, magában tarthatta. Valahol mégis tisztára akarta mosni a nevét. Egy kicsit még most is aggódott a fogadatástól. Sajnálat? Bírálat? Félelem?
A fejében  suttogó  hang még most is azt ismételgette neki, hogy ne szóljon egy szót sem, csak el fogják dobni őt maguktól, sosem fogják megérteni. Más emberek, akik nem voltak ott, akik nem kerültek olyan helyzetekbe, amilyenekbe ő, sosem érthették meg. Nem, amíg nem ütötték ostorral a hátukat, amíg nem verték meg a legapróbb hezitálásért is. Amíg nem féltették az életüket addig a pontig, hogy bármire képesek legyenek, nem tudhatták.

A telefonja folyamatos pittyegéssel jelezte, hogy a többiek megkapták az üzenetét, de ő hirtelen nem érzett magában elég lelki erőt ahhoz, hogy felemelje a mobilját az öléből, és magyarázkodásba fogjon a többieknek. Éppen elég lesz majd személyesen keresztülmennie ezen az egészen.

Taehyung érkezett meg hozzá először, csupán néhány perccel később.
Jesszus, mi lesz, ha eltiltanak tőle?
Jimin szomorú szemekkel nézett fel a fiúra, ahogy elragadta őt a torokszorító érzés, aztán óvatosan megrázta a fejét. Már nem visszakozhatott.
- Mondd, hogy nem hajtottál gyorsabban emiatt... - húzta össze gyanakvón a szemeit.
- Én? A baleseted után? Soha - csóválta a fejét komolyan a tini, miközben beljebb sétált a szobába. - Éppen ide tartottam. Mi a gond?
- Semmi, csak beszélni akartam veletek.
- De ez nem ilyen "úgy döntöttem, Európába költözöm és remeteként szeretnék élni minden emberi kapcsolatot megszakítva" témájú beszélgetés lesz, ugye? - kérdezte Taehyung macskakörmöket rajzolva az ujjaival a levegőbe.
Jimin elnevette magát.
- Ez mégis honnan jött?
A fiú egy pillanatig hallgatott, mintha nem lett volna biztos abban, kimondhatta-e a fején átfutó gondolatot.
- Én csak félek, hogy itt hagysz- bökte ki. - Jobban belegondolva a dolgokba, te aznap már tudtad, hogy el fogsz menni, ugye? Végleg. Miközben együtt tervezgettük a jövőnket.

A szőke hajú nyelt egy nagyot, és elfordította a tekintetét a fiú arcáról.
- Többé nem fog megtörténni - motyogta alig érthetően. - Nem kell félned.
- Megígéred, hogy soha nem fogsz elmenni? Vagy nem így? - kérdezte komolyan Taehyung, és Jimin kénytelen volt a szemébe nézni, hogy így is biztosítsa a másikat a szándékáról.
- Megígérem, Tae. Nem megyek sehová. Ha csak ti nem mondjátok azt nekem. Akkor sem azért mentem el, mert szerettem volna. Hanem a barátaimért, és a ti épségetekért. Érted is.
- Tudom, csak... - Taehyung ádámcsutkája fel-alá járt, ahogy próbálta megfogalmazni a szavakat. - Egy kicsit elbizonytalanított ez a dolog.

Jimin hallgatott, mert nem tudott mit felelni. Sejtette, tudta, milyen lelki törésnek tette őt ki, amikor gyakorlatilag a közös ágyukból egyszer csak felszívódott, de ez abban a helyzetben meg sem fogalmazódott benne rendesen. Túlságosan lefoglalta az, hogy valahogyan mindenki életben maradjon, hogy megvédje a Kimeket, hogy megmentse a barátait. Tulajdonképpen a szerelme érzéseit egyáltalán nem vette figyelembe, és a legfájóbb volt tudni, hogy mindezt azért, mert úgy gondolta, neki sosem kell majd megtudnia, mi történt vele. Akárhogy is reagált volna a fiú, ő nem tudva az igazat, képes lett volna örökké abban a hitben ringatni magát, hogy nem volt ő más a tini egyik kamaszkori szerelménél, ami balul sült el, és néhány napnál úgysem fájt tovább neki.