Serendipity {Vmin}

7. Az elfogadott

Ajánlott zene: Birdy - Keeping your head up (Link lent!)

Yoongi haja összevissza állt a fején, mint akit éppen akkor rángattak ki az ágyból. A szemét egy fekete keretes szemüveg mögé rejtette, ami mögött még így is látszódtak a sötét karikák. A fiú sötét, gyűrött ruhákban volt, és finoman szólva, a kisugárzása a merev ellentéte volt a Kim testvérekének.
Miután a fiú végre elengedte Jimin tekintetét, Namjoonra nézett a fejével intve egyet.
- Essünk túl rajta.
Az orvos zavartan köhintett egyet.
- Szóval, Chimmy, ő itt Yoongi. Yoongi, ő Chimmy.
Yoongi bólintott egyet a fiú felé. Jimin egy pillanatig hezitált, hogy kezet nyújtson-e neki, végül elvetette az ötletet, így csak óvatosan meghajolt, amennyire az asztal engedte.
- Remélem jól ki fogunk jönni egymással - mondta végül.
- Azt meghiszem - felelte a sápadt fiú kifejezéstelen arccal.
Néhány pillanatig mindenki azt várta, hogy mi fog következni, de miután sem Jimin, sem Yoongi nem tett semmilyen lépést a kommunikáció folytatásának irányába, ezért Seokjin vette át a terepet. A férfi kinyúlt az asztal közepére, hogy Jimin felé tolhassa a tortát.
- Üdv a családban, Chim - vigyorgott rá Taehyung, és a fiú - elszakítva a pillantását Yoongitól - hálásan elmosolyodott.
- Önző dolog ilyet mondani, de remélem sokáig nálunk fogsz maradni - mosolygott felé Namjoon is.
- Köszönöm.

Jimin végül elfújta a gyertyát, és mindannyian ettek egy szeletet a süteményből. A fiú legalább annyira próbálta figyelmen kívül hagyni az unszimpatikus családtagot, mint amennyire az levegőnek nézte őt az étkezés során. Sőt, tulajdonképpen Yoongi mindenkit levegőnek nézett a szobában. Amikor Jimin néha rásandított, a zeneszerző mindig ugyanazzal az unottsággal döfködte a tortaszeletét, és még csak kísérletet sem tett, hogy beszálljon a társalgásba.
- Van egy meglepetésem - pattant fel hirtelen a helyéről Taehyung, lökve egyet az asztalon, aminek következtében Jin pohara felborult.
- Óvatosabban - szólalt meg a hyung teljes nyugodtsággal a hangjában, miközben az egyik zsebkendőért nyúlt. Túlságosan hozzá volt szokva az öccse természetéhez, hogy egy ilyen apróság miatt felidegesítse magát.

A fiú visszatért az előszobából, és Jimin kezébe nyomott egy becsomagolt dobozt.
- Nyisd ki.
Az új lakó letépte a szép csomagolópapírt, és izgatottan kezdte forgatni a kezében az újabb csomagolásnak kinéző valamit.
- Mi ez?
- Egy telefon! Nem élhetsz telefon nélkül, olyan nincsen. Lehet rá játékot tölteni, beszélgetni, használni az SNS-t, filmeket nézni, zenét hallgatni...
- Telefonálni - tette hozzá szarkasztikusan Namjoon.
- Igen, azt is...
- Tudom, mi az a telefon - mosolyodott el óvatosan Jimin a többiek próbálkozását hallva. - Csak nem ismertem fel a dobozáról.
- Oh. Az érdekes. Mindenesetre, nyisd ki, mindenki számát beleírtam, meg néhány dolgot beállítottam neked, mint a nyelvet, meg a háttérképet. Chim... Ugye tudsz olvasni?
Jimin egy pillanatra elgondolkozott. Tudott ő olvasni? Aztán az elméjében különböző írásjegyek és szavak jelentek meg, amiket mind felismert, úgyhogy a fiú határozottan bólintott egyet.
Tae segítségével bekapcsolta a mobilt, ami néhány másodperc alatt meg is nyitotta neki a képernyőzárat, ami egy fotó volt. Egy fotó, amin ő és Taehyung együtt ültek a kórházi ágyán. A kép akkor készült, amikor Taehyungnak vissza kellett mennie a karácsonyi szünet után az iskolába, és szeretett volna valamit, ami jókedvre tudja deríteni akkor is, amikor a tanórákon kellett szenvednie.
Jimin elmosolyodott a képet látva. Amikor végül feltolta a zárat, megjelent a háttérképe is. Ezen is ők ketten voltak, már Jimin új szobájában. Miután végeztek a hosszas pakolászással és rendezgetéssel, mindketten fáradtan dőltek le a fiú sárga takaróval leterített ágyára. A hajuk felállt a lendülettől, amivel lefeküdtek, és mindketten álmosan mosolyogtak a kamerába. Jimin feje alatt Taehyung felkarja feküdt támaszképp. A fiú újból elmosolyodott. Ugyan látta már előző nap is a képet, mégis, most sokkal valóságosabbnak tűnt az egész. Otthon lenni valahol.
- Köszönöm - mondta újra, és hatalmas akaraterőre volt szüksége ahhoz, hogy ne sírja el magát. Az egyetlen, ami visszatartotta ebben, az Yoongi volt, aki most érdeklődve méregette őt az asztal túloldaláról.
Taehyung végül hadarva magyarázni kezdett a kedvenc játékairól, amiket persze letöltött előre is a barátjának, hogy később együtt tudjanak majd szórakozni. Jimin egy idő után elveszítette a fonalat, és csak néha odabólintott egyet a fiúnak, miközben fél szemmel még mindig a vele szemben ülőt figyelte.
Yoongi idősebbnek tűnt a koránál. Taehyung elmondása szerint csak huszonhárom volt, csak néhány évvel idősebb náluk, a fiú szemei mégis olyan meggyötörtnek tűntek, és a hátát is úgy görbítette, mintha sok dolgon ment volna keresztül. De mégis min? Hiszen itt élt egy palotában, gazdagon, sikeres zeneszerző volt, elismerték az egész világon, a rokonai kedvesek voltak és elfogadóak... Mégis lennie kellett itt valaminek. Nem lesz valaki csak úgy egy mogorva, meggyötört huszonéves egy ilyen családban... vagy mégis? Jimin nem tudta, mi lehet a helyzet Yoongi szüleivel, úgyhogy lehet, hogy ott rejtőzött a válasz a kérdésére.