Serendipity {Vmin}

19. A megfejtett

Ajánlott zene: Kimi no na wa - Theme of Mitsuha (link lent!)

Jimint halk kopogás ébresztette álomtalan álmából. Úgy érezte, már hetek óta nem tudta rendesen kipihenni magát, miközben valójában csupán egy nap telt el azóta, hogy visszanyerte az emlékeit, és minden idejét gondolkodással töltötte, miközben próbálta fenntartani a látszatot.

- Leszögezném, hogy normális esetben nem másznék fel ennyi lépcsőn, főleg nem teával a kezemben, szóval érezd nagyon különlegesnek magad. - Min Yoongi csoszogva érkezett meg a széles franciaágyhoz, és leült annak a szélére, a bögrét az egyik éjjeliszekrényre helyezve.
- Hogy vagy? - kérdezte kevésbé viccesnek szánt hangnemben.
A zeneszerző azóta nem adott magáról életjelet, hogy meglátta, Jimint milyen állapotban hozták haza a partiról, azonban a fiú még így is meglepődve vette tudomásul, hogy a másik tényleg feljött érte az emeletre. Ez már szinte... megtisztelő volt.
- Egy kicsit jobban - válaszolta, de a rekedt hangja és a kipirosodott arca némileg rácáfoltak erre az állításra. - De ha nem akarod elkapni, én nem jönnék a közelembe.
Yoongi megengedett magának egy féloldalas mosolyt. A fiú most sem nézett ki másképp, mint a szokásos önmaga. Szürke inget viselt, bő fekete nadrággal, a szeme alatti sötét karikák - úgy tűnt -, sosem múlnak el, a haja azonban kivételesen egyenesre fésülve lógott a szemébe, amitől néhány évvel fiatalabbnak nézett ki, mint általában.
- Nem érdekel. Ha elkapom, hát elkapom, de emiatt nem akarom magam távol tartani emberektől, akikkel szeretnék időt tölteni.
- Öhm, oké? - Jimin nem egészen értette, hogy tértek át filozofálásba egy egyszerű formalitási mondatból.

- Egyébként is, mit csinálnál egész nap, most, hogy hétfő van, és Tae iskolába ment? Ahogy hallottam, reggel levágott Namjoonnak egy hisztirohamot, hogy hadd maradjon itthon veled.
- Oh. Gondolom vesztett. - A fiú elvigyorodott a gondolatra, ahogy Taehyung próbálja meggyőzni az orvos bátyját, hogy igazolja neki a hiányzását. 
- Természetesen. Végül azért adta be a derekát, mert kimentem hozzájuk, és mondtam, hogy én vigyázok rád ma.
- De... De, Hyung, nem kell, mármint... Nem akarok a terhedre lenni. - Jimin felült az ágyban, és a háttámlának dőlve nézett szembe az idősebbel. - Elvagyok egyedül.
 - Elhiszem, én viszont unatkozom. Egyébként is, írtam egy dalt. Akarod hallani? - A zongorista az elmúlt időben rászokott arra, hogy mindig neki mutatta meg először a legújabb szerzeményeit, és a fiú ennél nagyobb megtiszteltetést el sem tudott volna képzelni az életében.
Jimin izgatottan fészkelődni kezdett a helyén, miközben bólintott egyet.
Yoongi előhúzta a telefonját a nadrágja zsebéből, és a másik felé nyújtotta azt. A fiú az éjjeliszekrényén fekvő fülhallgatóért nyújt, és az egyik felét felajánlotta a zeneszerzőnek. Az csak legyintett egyet.
- Én már elégszer hallottam.

Jimin berakta mindkét fülest a helyére, és egy nagy levegőt vett, hogy fel tudjon készülni. Yoongi szerzeményeit hallgatni mindig olyan volt, mint egy utazás. Egy melankolikus, de gyönyörűségekkel teli utazás. Minden darabja lassan kezdődött, csak néhány hang leütése volt, minden darabja történeteket mesélt el.
Jimin lehunyta a szemét, hogy jobban tudjon figyelni.
A zene reményteli volt, de túl lassú ahhoz, hogy ne legyen mégis valahol... szomorkás. A zongorista olyan magabiztossággal tudott bánni az érzelmekkel, mint ahogy mások egymás elé rakosgatták a lábaikat sétálás közben. Egyszerűen lenyűgöző volt hallgatni a kottába öntött világot, amit a fiú teremtett. Jimin észre sem vette, hogy elkezdett könnyezni, csak akkor tudatosult benne a dolog, amikor újra felnyitotta a szemét, és homályosan látott.
- Gyönyörű, Hyung. Mindig gyönyörű... - préselte ki magából a hangokat.
A zeneszerző villantott egy széles vigyort, amit a fiú ha egyszer vagy kétszer látott rajta összesen. Ilyenkor az összes fogát látni engedte, és egy pillanatra már nem is voltak olyan feltűnőek a szeme sarkába gyűlő ráncoktól az az alatti sötét karikák.
- Örülök, hogy tetszett.