Serendipity {Vmin}

40. Haladás

Ajánlott zene: Curtis Walsh - Full recovery (link lent!)

Néhány nap elteltével lábra is állhatott. Ez az orvosok elmondása szerint azért volt szükséges, hogy minél hamarabb meggyógyuljon és hogy az izmai, meg egyéb fontos dolgok a combjában, amikhez ő a tanulatlan tizenhét éves fejével nem értett, ne károsuljanak még jobban.

Arra azonban nem készítették fel, mekkora fájdalommal is fog járni a dolog. Minden mozdulat egyszerre hasító szúrást és tompa nyomást mért a combjára még úgy is, hogy járókeretet használt. A feladat egyszerűnek tűnt, naponta egyszer-kétszer fogni a segítőeszközét, és valaki szoros felügyelete alatt elsétálni a kórterem ajtajáig, aztán vissza az ágyához, amibe fekhetett is vissza. Micsoda szabadság... És még ennyi is nehezére esett.

Jimin sokszor szemforgatva hallgatta az újabb és újabb vizitet tartó orvosi csapatokat, akik egymás után ismételték el ugyanazt. Törött femur, bordák, vágások, remélhetőleg teljes felépülés, néhány napja enyhe agyrázkódás, és így tovább és így tovább.

A Kim család vagy Hoseok állandóan a szobában tartózkodott, néha egyszerre többen is őrizték őt. Éjjel-nappal. Napi huszonnégy órában. Természetesen kedvelte a barátait, gyakorlatilag a családját, de utálta a tényt, hogy semmit nem tudott egyedül megoldani, mindenben a többiektől függött, akik egyetlen percre sem tudták őt magára hagyni, amire nagyon is szüksége lett volna, hogy tisztázza magában a dolgokat. Ha hozzá is szóltak, nem mindig válaszolt, néha csak a plafonra meredt és úgy tett, mint aki észre sem vette a jelenlétüket. Időnként így is volt.

Nem tudta, mitől vált hirtelen kedvtelenné, sőt, bunkóvá. Valahogy mégis megtörtént. Mert minden frusztrálta őt, minden ingerültté és idegessé tette. Nem, nem akart Taehyunggal animéket nézni, nem akarta Namjoon vagy Jin magyarázását hallgatni, nem akarta a biztatásokat komolyan venni. Ők azonban mégis elviselték ezt az új mufurc Jimint is, és a fiú nem tudta felfogni, miért. Hogy hogyan tudtak azután is kedvesen bánni vele, hogy a szavukba vágva megmondta nekik, hogy nem érdekelte őt, amiről beszéltek. Hogy miért maradtak akkor is, amikor rájuk sem nézett. Jimin egyedül akart lenni. És egyben a legnagyobb félelme volt egyedül maradni.

- Muszáj enned valamit, Chim! - bökte meg a karját Taehyung, mire Jimin összerezzent.
- Ne hívj így - nyúlt a kezével a sajgó pontra, ahol a másik ujja belé nyomódott, de nem fordult az elé rakott tálca felé.
- Oké. Jimin? Chimmy? Park-ssi? Akkor is egyél - tette keresztbe a karját maga előtt a tini, és hátradőlt a széken.
- Utálom mindet - fintorgott Jimin. Egyik sem ő volt.
- Akkor Jack, és lenyomom a torkodon az ebéded.
- Azt hittem, a testvéreid figyelmeztettek, hogy semmilyen erőszakos megnyilvánulásod ne legyen az irányomba.
- És ezt te honnan tudod? - döntötte oldalra a  fejét Taehyung, és rémült kiskutyaszemekkel pislogott a másikra.
- Szóval jól gondoltam. Mindenki lábujjhegyen mászkál körülöttem.
A másik megköszörülte a torkát, ahogy rájött, hogy lebuktatták.
- Nos Jack, enned akkor is kell. A te érdekedben történt a fenyegetés. Szóval ne szólj róla senkinek.
Jimin megenyhülve fogta meg a pálcikákat, és egy kis adag rizst vett a szájába. Minden étel fűrészpornak tűnt a fogai között, étvágya pedig egyáltalán nem volt.
- Szép munka, Jack.
- Fogd be.

Más napokon jobb hangulatban ébredt. Néha nem is kellettek napok hozzá, elég volt néhány óra, időnként pár perc is, hogy a kedve száznyolcvan fokos fordulatot vegyen. A kérdés csak az irány volt.
Számtalanszor találta magát valaki ölelésében zokogva, teljes reménytelenségben, máskor a világról megfeledkezve jóízűen kacagott valamilyen műsoron, amit a tévében nézett.
Az egész világ olyan bonyolultnak és érthetetlennek tűnt, hogy egyik pillanatban csak el szeretett volna tűnni a Föld felszínéről, a másikban pedig jóleső bizsergéssel a gyomrában szívta be a friss levegőt arra gondolva, hogy szép az élet, és többé nem kellett félnie.