Serendipity {Vmin}

20. Szeretett

Ajánlott zene: Jungkook - Paper hearts cover és BTS - The truth untold - piano version (link lent!)

- Chiiim - Taehyung kitárta az ajtót, és a táskáját ledobva, Jimin mellé vetődött az ágyra, nem zavartatva magát azzal az aprósággal, hogy még mindig az iskolai egyenruháját viselte.
- Szia Tae - mosolyodott el a fiú halványan, és a másik felé fordult a takarója alatt.

Taehyung örökké napbarnított bőre a rávetülő fénytől szinte aranyszínűnek tűnt. Nem számított, hogy milyen évszak volt, vagy hogy a nap melyik részében jártak, a fiú mindig bódítónak hatott Jimin számára. Nem csak a hatalmas, csillogó kiskutyaszemei, nem csak a tökéletesen ívelt ajkai, vagy az arcának hibátlanul ívelt vonala, ami olyan széppé tette őt Jimin szemében. Nem, a fő ok a fiú nyitottsága volt, ami csak úgy áradt az egész lényéből. A testtartása, ami sosem mutatott arra, hogy távolságtartó lenne vele szemben; a gondatlan érintések már az első naptól kezdve, mintha a fiú nem is ismerte volna a privát szféra fogalmát - és Jimin számára ez mégis pozitív tulajdonság volt, a feltétlen elfogadás jele. Taehyung egy nyitott könyv volt, sokkal gyermekibb, mint a többi valódi gyerek, akiket ismert; sokkal gyermekibb, mint ő maga. Ezért volt olyan szerethető, mint ember. Jimin ugyan elvesztette az emlékeit egy időre, de talán önkéntelenül is ilyen emberbe szeretett bele. Valaki olyanba, aki mérhetetlenül jó, akinek a legrosszabb napjain is mosoly bujkál az arcán. Valaki olyanba, aki örökre a napsugár lehet az életében, valaki, akinek a jelenléte biztonságot jelentett. Jiminnek olyan volt ez a fiú, mint a Hold, amely olyan sokszor volt az egyetlen társa és reménysugara, amíg a kihalt utcákon vonszolta végig az egész napos "munkától" elfáradt testét a Telepre. Az a néhány perc, amit így tölthetett, az égitest társaságában, volt a napjának az egyetlen békés szakasza. Ez volt Kim Taehyung. A moha a fák oldalán, ami kivezette az eltévedteket az erdőből. Egy örömforrás a rengeteg rossz között.
A fiú emlékeztette őt egy kicsit Hoseokra, de míg Jimin csak a Telepet ismerte, addig a gyerekek vezetőjét sokkal inkább tartotta naiv bolondnak, mint az ottani értelmiséginek. Azonban, ahogy a fiú bekerült a Kimekhez, rájött, mekkora szüksége is van valójában az embernek érzelmekre, amiket egyedül Hoseok biztosított számukra odaát.

Taehyunggal pedig csak fél napot töltöttek külön, és Jiminnek máris hiányzott a fiú. El sem tudta képzelni, milyen lesz majd az élete nélküle most, hogy már ismerte őt, és tudta, milyen más is lehet valaki. Örökké mardosni fogja a bűntudat amiatt, hogy csak úgy itt fogja hagyni őt. Tae megérdemelt volna egy rendes lezárást, egy magyarázatot, egy szerencsésebb szerelmet. És Jimin mégsem mondhatta el neki az igazságot. Nem akarta, hogy a másik megtudja, milyen ember is ő valójában, nem akarta összetörni az álomvilágot, amiben a fiú élt, nem akarta elárulni, mert... Szégyellte önmagát. Azt szerette volna, hogy legyen bármi is a történetük vége, Tae ne rossz érzéssel gondoljon majd vissza az emlékére, hogy ne utálja meg őt.
És még ha a fiú jól is fogadta volna az igazságot, mit ért volna el vele? Marasztalta volna, de ő nem maradhatott. És akkor csak még rosszabb lett volna Taehyung számára, ha tudta volna, Jimin hová megy vissza. Hogy talán - biztosan - megkínozzák majd, hogy akár meg is ölhetik. És a fiú szerette volna csak... megkímélni a másikat, megkímélni őt minden fájdalomtól, és ha már ezt nem tudta megtenni, hát a legkevésbé rossznak tűnő megoldást választotta. Még egy utolsó együtt töltött nap, aztán búcsút mond majd a Kim családnak -persze csak magában -, és csendben távozik.

- Hogy telt a napod? - kérdezte Tae néhány másodperccel később, de Jimin óráknak érezte az eltelt időt. A fiú hosszú ezüstszínű fülbevalója az állkapcsán gördült oda-vissza, ahogyan mozgatta a száját, és Jimin hirtelen nem tudott másra figyelni, csak az ékszerre, ami felvette a másik arcának formáját, és időnként kényelmetlenül a szemébe villantotta a fényt.
Jimin elmosolyodott, és hátra söpörte a fülbevalót a fiú arcából, ami így a nyakán futott lefelé. Talán Taehyung volt az egyetlen ember, akinek az arcára esett csillogó ékszer zavaró volt, mert még az sem érhetett fel a fiú természetes szépségével. Csak elvette Jimin figyelmét a lényegről. Talán másoknak Kim Taehyung csak egy hajszálnyit volt jóképűbb, mint a többi tinédzser fiú, sokan talán teljesen átlagosnak találták, de Jimin nem tudott volna egyetlen olyan dolgot sem mondani, amit ne talált volna gyönyörűnek a fiúban.