Párpercesek - BTS one-shots

The agony of our love - Jungkook (BTS)

3.

Az utolsó negyven oldal a könyvben. A könyv, amire már meg sem próbálok gondolni. Megfulladok a puszta gondolatától. Szorít a mellkasom. Éget, fáj. De te nem fogsz megmenteni. Én miattam, én vettem el az örökkévalóságodat. Nem várom, hogy megbocsáss...

Az elkövetkezendő napokban pocsékul éreztem magam. Segítettem neked. Segítettem neked, hogy bűnössé válj. Mégis, talán az enyém még nagyobb bűn. Mert csöppet sem éreztem lelkifurdalást. Valahol mélyen, a lelkem egy apró darabkájában egyáltalán nem bántam meg. Sőt, örültem. Egyfajta győzelmet éreztem Seokjin ellen. Hamarabb voltál velem, mint vele. Számodra mindenben én voltam az első.

Vagy tévednék? Hm, valószínű. Mindenben első. Egyetlen szépséghibája volt a dolgoknak; te nem szerettél engem úgy, ahogyan én téged.

A suliban ismerős fájdalom nyilallt szívembe, amint megláttalak. Mosolyt erőltetve közeledtem hozzád. Éppen kiejtettem volna a neved, amikor te fejedet oldalra fordítva, széles mosollyal fogadtad... Kim Seokjint. Csókot adtál neki. Karodat az övé köré szőtted, így mentetek egy darabon.

Megfagytam, arcomon a hamis mosollyal. Tudtam, hogy ez lesz. Számítottam rá. Felkészültem lelkileg. Ám egyáltalán nem túlzok, az otthoni pocsék érzések ehhez képest tűszúrások sem voltak. Teljesen más volt élőben vele látnom téged, mint képzeletemben.

Azt hittem bírni fogom. Azt hittem, a megszokott kerékvágás visszatér. Neked ugyan úgy nem lesz időd rám, én pedig nem zavarlak. Láttam, hogy tökéletesen elvagy a barátaiddal. És nem hiányolsz, mint én téged. Nem érzel űrt, mint én. Akaratlanul is, de te miattad törtem napról napra apróbb és apróbb darabokra.

Egy hét múlva megkérdeztem, ráérsz-e hétvégén. Csodálkoztam, hogy még szóba állsz velem. Megbeszéltünk egy hétvégi találkát, ezúttal nálatok.

Régen jártam már a szobádban. Félelmetes, mennyire repült az idő. Az egykori rózsaszín, mindenféle mesefigurákkal és origamikkal kidíszített falak most bézsben pompáztak. A baldachinos ágyad, amelyet mindig rózsamintás ágynemű fedett, eltűnt. Helyette egy kétszemélyes, patyolatfehér franciaágy foglalt helyet a szoba sarkában. Fájó szívvel láttam be, veled együtt minden megváltozott.

- Szóval... - sóhajtottam mélyet - Kibékültél a barátoddal.

- Ki. - bólintottál. Észrevettem, amint elmosolyodsz.

- Mindig őszinte voltam veled, hát most is az leszek. Még mindig nem bírom a képét.

- Jungkook... - sóhajtasz fel te is - Seokjin szeret, és én is őt. Adj neki egy esélyt, ismerd meg. Talán még bará-

- Kösz, de nem akarok harmadik kerék lenni. Nem kérheted ezt tőlem...

- Miért, mi bajod van vele, hogy ennyire utálod? Mit ártott ő neked?

- Hogy mit ártott nekem?! - ökleim reflexszerűen szorultak ökölbe, hangom élesen szelte át a teret - Elvett tőlem! Miatta távolodtunk el! Miatta nem érsz rám sose! Miatta nem törődsz már velem! Pedig én... én... - előbb szerettem beléd. Hamarabb voltam a barátod - Tudod te, hányszor voltam itt, a házatok előtt téged keresve? Tudod te, hányszor nyitott nekem anyukád ajtót azzal, hogy nem vagy otthon, mert Seokjinnel vagy? Aztán a suliban, mikor te szünetekben kint enyelegtél vele, én téged kerestelek a tantermedben. Közölhetted volna, ha már nem kérsz belőlem!

- Önző vagy! - emeled meg te is hangod - Rohadtul önző vagy, Jungkook. Elvárod tőlem, hogy-

- Én önző? Akkor te mi vagy? Kapzsi? Aljas? Kettőnk közül te használtál ki engem. Te feküdtél le velem, miközben barátod vo- csípő, lüktető érzést hagy tenyered arcomon, ami felettébb hangosan csattant. Nem akartam veszekedni. Nem akartam, hogy itt lyukadjunk ki. Nem akartam a szemeidben gyülekező könnycseppeket. Túlmentem egy határon...