Min Yoongi. A sulinkban kegyetlen átokszónak számított már ez a név. Mindenki ismerte kivétel nélkül a velem egy idős, végzős osztályba járó fiút, kit több száz hülye pletyka vett körül. Komolyan, már egy krónikát is tele lehetett volna írni mindenféle róla kreált fantáziával, miknek fele sem volt igaz.
Min Yoongi. Ha szemekkel ölni lehetne, a Föld lakosságának nagyjából kilencven százalékát azonnal kinyírta volna. Szemei sötétek voltak, titokzatosak, megtörhetetlenek. Még néhány tanár is félt szembenézni vele. Tekintete mindig beszélt helyette. Időnként valakit megajándékozott rövid, többnyire egyszavas válaszaival, de többet nem is várt tőle senki. Sokszor nem jött iskolába, jobbnak látta szabadon császkálni a városban, folyamatosan a bajt keresve. Ennek ellenére meglepően jól tanult, az órákat nem zavarta és bár kicsit késve, de megjelent a vizsgákon.
Hogy honnan tudom mindezt? Figyeltem és valahogyan olyan kiváltságos helyzetet kaptam Yoongitól, amiről a többiek még álmodni sem mertek volna. Fene se tudja miért, egyik nap úgy döntött, a tíz órán keresztül tartó iskolának nevezett Poklot velem együtt kívánja végigszenvedni. Még ebéd szünetben is mellém ült. Ritka alkalmak voltak, ha öt percnél tovább beszélgettünk, azonban ilyenkor tényleges párbeszédekre gondolok. Mindenről képesek voltunk beszélgetni, a fiú kifejezetten rendes volt. Természetesen, mint mindenkiben, bennem is felvetődött a kérés: Mit akarhat tőlem Yoongi?
Egyszer megkérdeztem tőle, miért pont engem választott barátjaként, amire egy "Csak mert." volt a válasz. Így hát annyiban hagytam a dolgot, mert pontosan tudtam, Yoongi ennél többet úgysem fog mondani.
Kezdetben nagyon furcsálltam a viselkedését. Emlékszem, akárhányszor kérdőn néztem rá, ő csak felhorkant. Egy vagy két héttel később valahogyan beszélgetésbe is sikerült elegyednünk. Egyáltalán nem bántam társaságomba fogadni, mert éppúgy magányos voltam, mint ő. Mára pedig teljesen megszoktam, hogy velem van. Már meg sem lepődöm hirtelen fel-és eltűnésein, s nem is keresem a miérteket. Yoongi így volt jó. Ez a titokzatossága tette azzá, aki.
Egyik este éppen anyának segítettem a vacsorával, amíg öcsém eljátszadozott játékaival a nappaliban. Mialatt krumplit szeleteltem, telefonom kijelzője felvillant. Új üzenetem jött. A készülék fölé hajolva, meglepődve néztem az app ikonja mellett megjelenő ismeretlen számra.
- Mi a szösz? - mormoltam. Sejtettem kitől kaphattam, habár halvány fogalmam sem volt, hogyan szerezhette meg a számom. Tőlem sosem kérte el... Sulin kívül nem igazán tartottuk a kapcsolatot. Volt, hogy egy darabig ekísért haza, de ennyi volt. Eddig nem hívott és nem küldött üzenetet.
Üzenete rá jellemzően rövid volt, mindössze két szóból állt: Tető, nálatok.
Kérdőn ráncoltam homlokomat. Emeletes házban laktunk, ez igaz. Volt tetőnk is, de mit keresett volna ott Yoongi? Tökéletesen emlékszem, mikor elmondtam neki hol lakok, azonban honnan tudhatta, hogyan kell felmenni a tetőre?
- Anya, el kell mennem egy kicsit. - kiáltottam miután végeztem a krumpli puculásával. Felhúzva cipőmet, hamarjában kettesével kezdtem szelni a tető kijáratához vezető lépcsőket.
Kicsit sem finoman kilökve az ajtót, kissé lihegve néztem körbe a vaksötétben.
- Min Yoongi! - kiáltottam a fiú nevét.
- Túl hangos. - hallottam meg nem messze tőlem. Hangja szokásosan mély, rekedt volt. Jó volt hallani. Közeledni kezdtem irányába, végül megláttam alakját, ahogy az egyik kiszögellés sarkában gubbaszt, szájában egy szál égő cigivel. Habozás nélkül leültem mellé.
YOU ARE READING
Párpercesek - BTS one-shots
Fanfiction"Az ábrándok a jellem tükörvillódzásai." - Örkény István (Viszonylag) rövid történetek és szösszenetek, melyek egy-egy kusza gondolatból, álmokból meg miegymásból születtek.
