Párpercesek - BTS one-shots

(Not) Again - Taehyung (BTS)

Egy szokásos péntek este volt, mikor a kanapén ülve, nagy semmittevések közepette, értelmetlen adásokról adásokra kapcsoltam a TV-t. Már épp bosszankodni kezdtem volna, amiért sehol nem bírtak normális, kliséktől mentes műsorokat adni, mikor is telefonom egy bejövő üzenetről adott jelet. Szemöldökömet kérdőn felhúzva kaptam a készülék után. Ilyenkor általában már senki nem szokott keresni, kivéve barátnőimet. De ők is csak akkor, ha valami sürgős dolog történt. Viszont ez az üzenet meglepett... Hát még feladója.

Jung Hoseok. Középsuliban nagyon jó barátok voltunk. Szinte minden hülyeségről beszélhettem neki, mindig mellettem állt. Olyan volt számomra, mint egy bátyó. Sajnáltam, hogy nem igazán tartottuk utána a kapcsolatot, ugyanis a kettőnk útja messzire elágazott.

Halihó drágám. Rég beszéltünk, nemde? Holnap estére ne tervezz semmit, egy kis baráti találkozót szervezek nálunk. Én lennék a világon a legboldogabb, ha eljönnél. Hozhatsz kísérőt is, ha van;) Majd beszélünk, xo

Hoseok.

Már majdnem kiléptem az alkalmazásból, mikor is egy mérgező gondolat ültetődött el fejemben. Rossz előérzettel írtam hamari választ.

Hoseok oppa~~ Igen, rég volt már:( Szívesen mennék, de kérlek, mondd, hogy őt nem hívtad meg.

Nem sok időbe telt, míg megérkezett a válasz.

Ne csináááld. Jól tudod, hogy ő is a társaság része. És amúgy is, mostanra tovább kellett lépned. Öt éve volt...

Nagy levegőt véve hunytam le szemeimet. Igaza volt, és természetesen ezt utáltam beismerni. Sürgősen össze kellett szednem magam, hisz már felnőtt vagyok. Megváltoztam, már nem az a buta, izgága, tizennyolc éves tinédzser vagyok. Már nem kellene, hogy hatással legyen rám. Mégis, miért érzem azt, hogy nem állok készen szembenézni vele? Miért félek?

Rendben. Igazad van. Ott leszek! Puszii~

- Nyugi, meg tudod csinálni. - paskoltam meg orcáimat. Vártam is, meg nem is a következő napot.

Másnap

Nos, az igazat megvallva, akármennyire nem szerettem volna, közeledett az este. Kissé fáradt voltam, mert éjjel nem igazán sikerült aludnom. Hoseok akaratlanul is gondolkodásba taszított. Nem bírtam ki, muszáj volt elővennem az ágyam alatt porosodó dobozomat, mibe emlékek ezrei lettek száműzve. A többtucatnyi képet nézegetve, ágyam mellett ücsörögve néha elkapott a nevetőgörcs, ám kis idő elteltével, mintha hasba rúgtak volna, sírni kezdtem. Néha visszavágytam azokba az időkbe, néha azt kívántam, bár soha ne történt volna meg mindez.

Egész délután sóhajtoztam. Szívem ezerrel vert izgalmam miatt, ami határeset volt a pozitív és negatív értelem között. Az alkalomra egy kissé elegánsabb szettet választottam, de szigorúan olyat, amit sportcipővel is fel tudtam venni, mert kiskorom óta utáltam a magassarkút. A sminkkel nem vesződtem sokat, inkább maradtam a természetesebb vonásoknál, mert középsuliban sem szabadott sminkelni. Ergo, akik a találkozón ott lesznek, mindannyian megszokták natúr arcomat. Mégis, női létemnél fogva, meg akartam mutatni, igenis változtam az öt év alatt. El akartam kápráztatni a többieket. Talán még őt is, de ezt magamnak sem akartam bevallani.

Fél nyolc körül indultam el. Pontosan tudtam, mennyi időt vesz igénybe odérni tömegközlekedéssel, ugyanis a cím Hoseok régi címe volt. Igen sokszor voltam már náluk, éppen ezért voltam kíváncsi, vajon változott-e valamit a takaros családi ház, ahol mindig szívesen láttak. Fél órával később, az ismerős kiskapu előtt állva nyomtam meg a csengőt. Mosolyogva szegtem le fejem a megszokott, dallamos csengőszóra. Sok fontos emlék jött elő. Épp egy ilyen fontos emlékben ragadtam, amikor kinyílt a bejárati ajtó és egy hangos kurjantással köszöntöttek.