Párpercesek - BTS one-shots

The awakening of our crime - Jungkook (BTS)

Kedves mindenki! Mielőtt elkezditek olvasni ezt a részt, szeretném tudani veletek, hogy a lentiek tartalmaznak 16+-os jelenetet. Igyekeztem finoman körülírni a dolgokat, de ha valakinek ez sértő, nem elfogadható lenne... én szóltam. Köszönöm, és jó olvasást kívánok!😊

2.

Az elkövetkezendő húsz oldal a könyvben.
A könyvben, aminek ezen részét úgy ahogy van, elégetném, széttépném és megtaposnám. Csak ne is lássam többé... Nem bírom elviselni, hogy létezik. Nem szabadott volna megtörténnie.

Felső középben kissé kacifántos volt a kezdet. Mindketten meglepődtünk, mert nem egy osztályba kerültünk. Szomorú voltam, őszintén szólva. Tudtam, így kevesebb időnk lesz egymásra. A hetek múlásával, noha szinte minden szünetben átjöttél hozzám vagy én mentem hozzád, és az ebédszünetekben is együtt voltunk, félelmem egyre csak nőtt és kerekedett. Féltem, pokolian féltem, hogy elveszítelek. Hogy elfelejtkezel rólam.

Nehogy félre értsd, veled együtt örültem, mikor megtaláltad a legjobb barátnőidet, megismerkedtél az ő társaságaikkal. Én sem voltam egyedül, de mégis...
Nélküled sosem volt az igazi. Mindig tátongott bennem egy űr, ha távol voltál.

Minden nap töltöttünk időt együtt, egészen félévig. Utána történt valami. Valami, amit Kim Seokjinnek hívnak. Kim Seokjin két évvel volt idősebb nálunk. A diákönkormányzati gyűlésen ismertétek meg egymást. Elkezdtetek beszélgetni, találkozgatni. Nem mondtad sosem, de mindenki erről beszélt a suliban. Kim Seokjin miatt kevesebb időd maradt számomra. Volt, hogy vártalak szünetekben, de te nem jöttél, vagy ha én mentem, te nem voltál ott. Többnyire Kim Seokjin miatt. Vele voltál. Kezdetben ez csak egyszer-kétszer fordult elő. Majd egyre többször, végül már ebédszünetnél sem találkoztunk. Nem vártál meg iskola után. Hát persze, mert Seokjin ott volt. Ő kísért haza. Ő vette el a helyem. Bekövetkezett, amitől féltem.

Igen, féltékeny voltam. Iszonyatosan féltékeny. Nem is vettem észre, mikor kezdtek el a negatív érzések felemészteni vele, veletek kapcsolatban. Viszont harcolni akartam érted. Foggal, körömmel. De te magad akadályoztad meg mindezt. Te állítottál meg, saját magad.

Már csak a reggeli iskolába vezető út volt, ami megmaradt nekem az idődből. Kim Seokjin miatt nem voltál hajlandó megfogni a kezem. Azt mondtad, nem vagyunk már óvodások és az iskolában félre fogják érteni...

Hát rendben, akkor mégis miért, miért nyújtottad felém kezed, mint egy elveszett kisállat, mikor alsóközépbe jártunk? Addig nem zavart az életkorunk és hogy mit gondolnak rólunk a többiek.
Egyik nap reggel, közölted velem csupán a neked pozitív híreket. Ezt nem akartam. Azon nyomban fordult egyet velem a világ. Éreztem, amint elfogy az életerőm. Ott akartam maradni, összekuporodva egy kerítés aljában és sírni akartam. Az érzelmek valósággal ki akartak szakadni belőlem. Igazi férfiak sosem sírnak... de azok sem, akik túl sokáig mutatták, hogy erősek?

Megkérdezted, minden rendben van-e. Álmosolyt erőltettem a számra, majd szemeidbe néztem.

"Igen, jól vagyok." Hazugság. Rohadt nagy hazugság.

Aznap nem beszéltünk többet. Otthon, anya már rögtön az elején észrevette hiányodat, és mindig kérdezgetett utánad. Felfogod, mennyire fájt azt mondani, hogy nem tudom? Fogalmam sincs? Távolodtunk a fenébe is, távolodtunk...

Kezdtünk idegenné válni egymásnak. Nem tudtam többé, mit csinálsz egész nap. Nem tudtam, vajon épségben hazaérsz-e, hiába lakunk közel egymáshoz. Nem tudtam, milyen a kedved az adott napon, hogyan tűzted fel a hajad, s vajon még mindig a banános tej a kedvenced-e.