Párpercesek - BTS one-shots

Goodbye - Taehyung (BTS)

- Öhm - pillantok vissza megilletődve Mrs. Lee-re, aki szigorúan összehúzott szemöldökökkel és árgus szemekkel figyeli minden mozdulatomat. Valami papírról próbál erősen gesztikulálni, de fogalmam sincs, mit akar mondani. Ijedten nézek végig a végtelennek tűnő diákseregen, majd arra leszek figyelmes, hogy nyelnem kell. - Heló. - intek végre esetlenül egyet, mire több helyről is felnevetnek - Szóval, ma van a ballagás ugyebár, de csak a végzősöknek, mert hát a többiek még le sem érettségiztek. Öhm- halkulok el. Ez így nagyon nem lesz jó.

Anyám, ennél gázabb zárást a középsulinak...

Pár perccel korábban

Májusban a szokásostól eltérően melegebb volt, sőt forróság uralkodott az egész országban. Alig lehetett kibírni a hőséget, főleg egyenruhában. Végre, a mai napon ez az utolsó alkalom, hogy ezt a hacukát viselem. Végre, a mai nap az utolsó alkalom, mikor át kell lépnem a rozsdás, lassan korosodó kerítését annak a középsulinak, amibe járok. Pontosabban, jártam. Igen, ma van a ballagásom. Ja, egyébként a nevem-

- Kim Taehyung és Jeon Jungkook! - ciccegve hunyom le szemem egy pillanat erejéig. Mindig ez van. Minden alkalmat megragad a vén csoroszlya, hogy csak azért is cseszegessen minket. Még az utolsó napon is.

- Jajaj, skarlát kód, a víjjogó leszállófélben van. - suttogja Kook fülembe, amin felnevetnék, ha nem hagyna azon nyomban magamra. A kis rohadék, ezt még megkeserüli. Nevünket az öregedő nő még egyszer megismétli, mire kénytelen vagyok megfordulni.

- Mrs. Lee! Úgy látom, ma reggel is ragyog, akár a napfény. - vetem be csábos mosolyom, ám csakugyan, mint már oly sokszor, ez Mrs. Lee-n hatástalan. Leplezetlenül forgatja meg szemeit, miközben csípőre rakja kezeit.

- Kim Taehyung. - sóhajt fel - Úgy látom, ma reggelig sem sikerült megtalnulnia, mi az, hogy pontosság, Mr. Jeon-nal karöltve. Miért kell minden áldott reggel ugyanazt- már éppen kapnám a szokásos, reggeli szidás-adagomat, amikor is egy másik tanár sietős léptekkel az öreglány felé fordul.

- Mrs. Lee. A lány, aki a ballagási beszédet mondta volna, megbetegedett. Sürgősen szereznem kell valakit, aki elvállalja. Ön esetleg nem tudna ajánlani valakit? - szegény lány. Biztos sokat készült erre a beszédre. Habár én eddig az összes évzárón elmondott beszédeket végigaludtam és beszélgettem a körülöttem ülőkkel, s ezt most sem tervezem másképp. Amíg Mrs. Lee rám pillantva elgondolkodik, megpróbálom kihasználni az alkalmat menekülésre, ugyanis árgus tekintete semmi jót nem sejtet a pillanatban, de úgy látszik, az égiek máshogy tervezték ezt a napot számomra.

- Hm, ami azt illeti, kolléga, azt hiszem, megtaláltam a tökéletes jelöltet. Kim Taehyung, hová siet, azonnal jöjjön vissza! - nem volt menekülés. Nevemet innentől kezdve hivatalosan is rossz ómennek tekintettem.

A nő erősebb, mint hittem. Mindkét sarkamat erősen a földhöz szorítottam, ám ez csöppet sem okozott neki gondot abban, hogy betoljon a csarnokba, majd a színfalak mögé.

- Mrs. Lee, továbbra sem gondolom azt, hogy én lennék a tökéletes jelölt erre a feladatra. - próbáltam győzködni.

- Fiú létére többet nyavalyog, mint egy lány. Ott lesz a megírt szöveg az állványon, magának csak annyit kell tennie, hogy felolvassa azt. Felteszem tud olvasni, nemde?

- Hát, most hogy kérdi... - válaszomra szemforgatva taszított rajtam egy utolsót, amivel feltűnve a színpadon, be kellett látnom, Mrs. Lee egyáltalán nem tréfált.

Jelen

Szóval, így kerültem a barátaim által kreált kínos füttyviharral kísért helyzetbe. Magam mellett nyugvó kezeimet ökölbe szorítva próbáltam lenyugtatni magam. Elvégre én voltam Kim Taehyung. Az állandóan vigyorgó, bohókás srác, akiért köztudottan bolondulnak a csajok. Sokak ismertek a teremben, és utolsó nap ide, vagy oda, fontos, hogy jó véleménnyel emlékezzenek rám. Mély levegőt véve újból a mikrofonhoz hajoltam.