Párpercesek - BTS one-shots

Melody on rainy days - Yoongi (BTS)

A mai napon úgy döntöttem, egy egész más szemléletből fogom megörökíteni a világot kamerámon keresztül.

Amióta az eszemet tudom, imádom lencsék különböző fajtáin keresztül pásztázni a környezetemet. Lehetett szó házakról, állatokról, növényekről és sok ezer más dologról. A fő kritérium az inspiráció volt. Főként olyan dolgokat fényképeztem le nap, mint nap, ami kimagaslóan megragadta a figyelmem s magam is gyönyörűséget leltem benne.

Így kötöttem ki a Hapdeok katolikus templomnál. Az épület kertje gyönyörű volt, elsőre megtetszett. Egy ideje fotózgattam a szebbnél szebb virágokat, a szabályosra nyírt fákat és sövényeket. Tökéletes volt, nyugodt volt. Elmélyülten kattintgattam, mind addig, míg egy hideg, folyékony csepp rá nem esett orrom hegyére.

Szemöldökömet felhúzva tekintettem az ég felé, néma gyanúm beigazolódott. Apró, nyári zivatar vette kezdetét. Sietős léptekkel, halkan bosszankodva kerestem menedékhelyet.

Szerencsére pár percen belül kiutat találtam a templom eresze alatt, közvetlen a bejárat előtt. Nagy adag levegőt fújtam ki tüdőmből. Úgy döntöttem, megnézem az eddig készült képeket. Legalább ezzel is ment az idő, míg reménykedtem, hamarosan kitisztul az ég.

Talán a hatodik képnél jártam. Alaposan kielemeztem, megvizsgáltam a színeket, az élességet. Mosoly kúszott arcomra, mert végre olyan képeket láttam, miket elvártam magamtól. Újra feltekintettem az égre.

Ekkor viszont a hátam mögül halk moraj hallatszódott ki a templomból. Meglepődten fordultam arccal a szárnyas ajtó felé. A falapra helyezve fülemet, hallgatózni kezdtem. Talán pont misét tartanak?

Hiába tettemmel aligha értem el valamit. Mintha... egy zongora hangját hallottam volna. Kíváncsiságom győzelmet aratott józan eszem felett. A kamerát a nyakamba akasztottam. Kezeimmel óvatosan húzni kezdtem az öreg falap kilincsét.

Épp annyira nyitottam ki, hogy a keletkezett résen fejemet bedugva szemeimmel a hang után tudjak kémlelni és ha szerencsém van, még jobban belekóstolni a billentyűs hangszer nyugtató, lágy hangjába.

Templom lévén egészen biztos voltam benne, valamilyen hittel kapcsolatos dal töltötte ki az egyébként kies tér zugait. Ösztönösen növeltem a rés méretét, így immár egész testemmel a templom épületén belül voltam.

A színes, üvegmozaikos ablakokon keresztül a szivárvány színeiben pompázott minden. Valószínűleg a zápor készült továbbállni... Gyönyörűen, tisztán ki lehetett látni a megtört napsugarakat. Letaglózva örökítettem meg a pillanatot, majd tengelyem körül forogva térképeztem fel a további részleteket. Amiken huzamosabb ideig rajtalegeltettem a szemeim, fényképet is csináltam róla. Mintha egy teljesen más világba csöppentem volna.

Közeledni kezdtem az oltárhoz. Ekkor a lágy dallam elhalt. Ám mielőtt a nyugtatóan kísérteties csend beállt volna s a csalódottság elért volna, miszerint az utolsó akkordok is elszálltak, egy új dalba kezdett az a valaki, aki a zongoránál ült.

Nem láthattam az arcát, sőt, egész testét eltakarta a hatalmas, feketére lakkozott hangszer, mely szintén az oltár előtt kapott helyet. Körülötte több tucat gyertya lángja égett kitartóan, köztük egy-egy váza, minden féle-fajta színpompás, illatos virágokkal. Középen egy hatalmas kép állt, arannyal futtatott keretekkel. Jézus Krisztus keresztrefeszítését ábrázolta.

Alighogy elvesztem a csodálatban, egy gyönyörű, tiszta női hang szegődött a zongora mellé társul.

"When Jesus is my portion,
A consistant friend is He.
And His eyes is on the sparrow,
And I know, He watches over me.

I sing, because I'm happy.
I sing, because I'm free.
And His eyes is on the sparrow,
And I know, He watches over me..."

Fogalmam sincs, hány versszakot énekelt még el, de én minden pillanatban egyre csak többet akartam hallani. Észre sem vettem, miként visznek lábaim beleszólásom kizártával közelebb és közelebb és közelebb. Az első lépcsőfoknál álltam meg, így kissé megemeltem fejemet. Kicsiny részben feltárult előttem a rejtélyes lány is, aki nemcsak, hogy gyönyörűen játszott, gyönyörűen énekelt is. Talán miséken is ő szokott zongorázni...

Pár lépést tettem balra. Ezzel végre valahára, csillapítva kíváncsiságomat, rálátásom nyílt arcára. Számat tátva kaptam azonnal fényképezőgépem után.

Gyönyörűnek, különlegesnek találtam a templomot. Az összkép, a világosság, a régi idők szelleme, a megszokottság, a tiszelet s még megannyi érzelmet keltő összességet örökíthettem meg, amit eddig nem sokan mondhatnak el magukról.

De az a teremtés, az az emberi lény, aki ott a zongoránál ült, arcát hosszú, egyenes, fekete haja közé rejtette, egyszerű, kinyúlt ruhákban ült, serény ujjakkal érintette a két színben díszelgő billentyűket. A fény hátára vetült, vékony alakja árnyékot vetett a hangszerre.

Szemeimmel a lencse másik végéből figyeltem őt. A legjobban az tetszett benne, mennyire elmélyült a saját világában. Olyan nagy beleéléssel, hittel tette azt amit, hogy az már engem is ösztönzött.

Az időérzékem teljesen elhagyott, én is gondolataim zavaros áramlatába vesztem.

- Maga meg mit keres itt? - a serénykedő ujjak elszakadtak a billentyűktől. Ráébredtem, még mindig arcom előtt tartom hű gépemet. Megilletődve, kényelmesen engedtem vissza nyakamba azt.

- Y-yoongi vagyok. Fotós. - noha nem a legértelmesebb mondat, mit valaha kinyögtem, de mentségemre szóljon, zavarban voltam.

Ő volt az első ember, egyben nő, ki miatt zavarba jöttem. Ő volt az első személy, kit valaha megörökítettem gépemmel. Talán miatta kezdtem el az embereket is gyönyörűnek látni.

Mindenesetre hálás vagyok neki. Azóta is együtt látogatjuk a templomot. S minden alkalom adtán, mikor a zongorán játszik gyönyörűbbnél gyönyörűbb dalokat, készítek róla fényképeket, mégha erről ő nem is tud.

Így van rendjén. Tisztában van az érzéseimmel, tudja a lényeget. Nekem pedig nem kell több.

Sosem gondoltam volna, hogy egy templomban, egy zongora és egy hang okán fogom megtalálni legnagyobb kincsemet.

Ezek után egyszer sem kételkedtem a csodák létében.