Nem megy.
Nem megy és nem megy. Egyszerűen túl kocsonyás már az agyam. Már azt sem tudom, mióta ülök ebben a kényelmes -két nap után már egyáltalán nem az- székben, nem tudom mikor ettem utoljára, nem tudom mikor gondoltam utoljára az alvásra. A munka hívott, írnom és komponálnom kell. Azaz kellene. Viszont fogalmam sincs, mit csináljak.
Általában mindig tudom, hogyan akarom elkezdeni, megvannak gondolataim magjaiból szőtt soraim, basszusaim, ütemeim, de most... üresség. Utálom ezt a kifejezést, de sajna ki kell mondanom, kiégtem. A nagy Min Suga most az egyszer semmi ötletet nem tudott megragadni, hogy fél nap alatt összehozzon egy ütős, ugyanakkor jelentős és üzenettel rendelkező dalt.
Idegesen dörrgöltem meg orrnyergemet ujjaimmal, hogy enyhítsem fejfájásom. Nem értem, miért nem jön semmi ihlet. Nem értem, miért kezdek el egyszerre több mindent, s soha nem érek a végére. Nem tudom, vagy nem akarom őket befejezni.
Amíg én itt rostokolok, ülök a valagomon, a rajongók hatalmas izgalommal várják, ezúttal Min Suga, vagy ahogy mostanában szokásukká vált hívni, Lil meow meow milyen bombasztikus számmal áll elő. Rohadt nagy a nyomás emiatt. Mintha több, mázsás súlyú kő ülne mindkét vállamon. Számítanak rám és a zenémre, valaki vígaszt, valaki örömöt, valaki társat talál a soraimban. Valaki a zene ritmusára énekel, táncol, valaki a zene dallamával boldog, vagy szomorú. Valaki az üzenet miatt nevet, vagy sír. A zene egy másik, új és ismeretlen világot nyújt, amiben boldogságot, s vígaszt egyaránt találhatnak.
Én alkotó vagyok. Az a dolgom, hogy ilyen új világokat teremtsek, majd azokat odaadjam a rajongóknak. Cserébe egy csomó pozitív visszajelzést, szeretetet és energiatöltetet kapok, amitől jobbat kívánni sem tudnék. Így megy már ez évek óta, de csöppet sem bánom. Visszatekintve azokra az évekre, függetlenül a hullámvölgyektől, az azokat alkotó rossz-és jó emlékektől, nekem mind jelentőségteljes, illetve gyönyörű a maga módján. Mindig tanultam valamit, legyen szó apró, vagy nagy dolgokról, valamivel mindig több lettem, majd eljutottam egészen odáig, aki ma vagyok.
Szívesen megkérdezném a többi tagot, ők mit csinálnának, ha egyszercsak minden ötleted a kukában landol, és úgy érzed, nem megy tovább. Nincs ihlet, nincsenek fejben kiötlött dallamok, nincsenek hirtelen felindulásból írott sorok. Zsákutcába értem a labirintusban.
Hobi valószínűleg táncolna, hogy elvonja kicsit a gondolatait. Ha valami másra koncentrál, általában újból elkapja az ihlet és addig szorítja magához, míg nyomot nem hagy a stúdiójában várakozó gépén. Ha nem akarná túlságosan kifárasztani magát, vagy meghúzta valamijét, akkor Jiminievel menne el shoppingolni.
Namjoon pedig olvasna. Tök mindegy, mit. Csak olvasna. Könyvet, újságot, folyóiratot, vagy a neten híreket, riportokat. Számára a másik opció a város körüli séta, esetleg egy kiadós biciklizés a Han partján. Út közben leülne egy padra, kávét iszogatva és csöndben kémlelne. Így várná az ötleteket.
Én pedig... aludnék. De nagyon érdekes módon, aludni sem tudok. Zavar a gondolat, sőt inkább irritál, amiért nem sikerül semmi használhatót alkotnom. Talán túl sokat várnék el magamtól? Vagy még keményebben kellene gondolkodnom? Nehéz.
Az órára pillantva, az hajnali fél hármat mutat. Bámulom a képernyőt, utolsó mentsváramat keresem, hátha eszembe jut valami pompás, valami eszméletlen. Lehet emiatt várat olyan sokat magára? Mert fenomenális lesz? Vagy még rosszabb, mint az előző összes többi...
- Hyung, még mindig fent vagy? - hallom, ahogy kinyílik stúdióm ajtaja. Hátrafordulva egy nagy, csillogó szempárba botlok.
- Oh, Jungkookie. Amint látod. - biccentek gépem felé - Na és te? Mi járatban?
- Hm. - vonja meg vállát - Csak gondoltam benézek. Láttam, hogy világít a képernyőd. Nem kérsz valamit enni vagy inni? Már két és fél napja ki sem tetted a lábad. - szavai hallatán sóhajtok egy nagyot.
- Köszönöm, de megvagyok. Menj nyugodtan, nem kell aggódnod. - fordulok vissza a képernyő felé, amin a zeneszerkesztő program, meg még pár más dokumentum van megnyitva. - Egy szót se erről Jin hyungnak, különben az esti videójáték maratonotok Taehyunggal szintén kitudódik. - húzom játékos mosolyra arcomat.
- Micsoda?! Hyung, mi nem is-
- Attól, hogy a fülemen van a fejhallgató, még hallak titeket. Halkabban ordibáljatok ha lehet, mert a végén még tényleg lebuktok.
- Ugh, oké. Megyek már, ne haragudj, hogy zavartalak. - iszkolna ki a maknae az ajtón, ám hirtelen visszafordulva felé megállítom.
- VÁRJ! MIT MONDTÁL? - hangom erősségétől kissé megszeppenve dől vissza az ajtókeretnek.
- Öhm... ne haragudj, hogy zavartalak? - kérdezi tanácstalanul.
- Nem, azelőtt! A mondatod elején, mit mondtál?
- Ugh? - vonja fel kérdőn a szemöldökét. Ugh... nem tudom... mérges... utálat... ugh! Ez az!
- Jövök neked egy Irish bombbal, Jungkookie. - kezembe kapva egy tollat azonnal elkezdem papírra vetni gondolataimat. A legfiatalabb tag egy ideig még csendben kémlel, hátha mondok valamit, de ez nem történik meg.
- Hm. Jó munkát hyung, azért valamikor majd aludj is egy keveset és egyél! - szinte kihallom hangjából, ahogy mosolyog, ez pedig nekem is jókedvet hoz.
Végre megy.
Megy. Írok és írok. Most nem számít körülöttem semmi. Én alkotó vagyok, s éppen ebben a pillanatban teremtek egy új világot.
VOCÊ ESTÁ LENDO
Párpercesek - BTS one-shots
Fanfic"Az ábrándok a jellem tükörvillódzásai." - Örkény István (Viszonylag) rövid történetek és szösszenetek, melyek egy-egy kusza gondolatból, álmokból meg miegymásból születtek.
