Párpercesek - BTS one-shots

Az idegen két székkel arrébb - Jungkook (BTS)

- Igen, felfogtam! Nem, néném, minden jól megy. Igen, szerencsére a többség kedves. Persze, a szomszédok is. Ó, megjött a buszom, később beszélünk! Szia! - csalódottan fújtam ki immár hosszasan visszatartott levegőmet. Nem voltam több egy hazugnál, egy olyan legalja embertől, aki szégyenkezik bevallani gyengeségeit, fájdalmait, inkább megbújik egy álarc mögött, mintsem hogy elfogadja; ezt a kört a kegyetlen élet nyerte.

Hazudtam. Hazudtam az emberekkel kapcsolatban, a "minden rendben" dologgal kapcsolatban. Hazudtam a munkámmal kapcsolatban és hogy vannak barátaim. Mindez hülyeség. Senki sem tudhatja, valójában nem szeretnek. Csupán azért mert fehér vagyok hatalmas szemekkel, olykor hangosabb és közvetlenebb, mint ők. Már olyan régóta szeretnék egy darabka lenni Szöul kirakójában, de minden hiába, célom messze lebeg előttem, láthatatlanul.

De mindegy is. A nagynénémnek erről nem kell tudnia. Nem kell tudnia, hogy engem ugráltatnak és csesznek le mindenki más szarságáért is. Nem kell tudnia, hogy a szomszéd nénike a dögével együtt alig hagy pár órát, hogy aludjak esténként. Nem kell tudnia, hogy szinte ki sem dugom a képem otthonról. Nem kell tudnia, hogy egy érzelmi roncs vagyok, ami már csak arra vár, hogy elmorzsolódjon.

Gondolataim közepette tekintetemet a földre tapasztottam, s így érkeztem meg a buszmegállóba is. Hajnal egy-két óra fele járhatott már az idő, így az utca kihalt, kopár és sötét volt. "Akárcsak én."- gondoltam. Fényt csupán a megálló melletti lámpa adott, ami körül március révén ott repkedett az a sok, idegesítő kis bogár. Utálom őket, ahogy itt mindent.

És én még milyen naiv voltam. Emlékszem perce pontosan, minden egyes pillanatra.

Ha visszatérhetnék az időben, megakadályoznám akkori kicsiny, buta énem. Nem engedném, hogy jelentkezzen a tolmács állásajánlatra, nem engedném, hogy összepakoljon és eljöjjön ide, az egykor hőn szeretett városba, de ami a legfőbb; nem hagynám reménykedni. Mert fáj. Rohadtul fáj.

Lábaim elfáradtak a sok járástól, így kinéztem magamnak egy széket és kényelmesen elhelyezkedtem rajta. Legalább ennyi jó ezen a helyen.

Eddig észre sem vettem, nem vagyok egyedül. Tőlem két székkel arrébb, egy sötét ruhákba és széldzsekibe burkolózó alak várt valószínűleg ugyanarra a buszra, mint én. Nem ijedtem meg tőle, megszoktam már a fura fazonokat, hiszen az itt van bőven. Ráadásul mielőtt eljöttem volna, otthon vettem egy-két önvédelmi leckét. Nem is beszélbve a táskám alján lapuló bors sprayről.

Táskáról jut eszembe... Hirtelen ötletből felindulva, kivettem a cigis dobozt, meg a kedvenc és egyben egyetlen gyújtóm. Igaz, tilosban jártam el, hisz tilos volt a buszmegállóban a dohányzás. De most az egyszer szarni akartam mindenre. Amióta az eszemet tudom, makacsságom sodort mindig bajba. Ha netalán most is így lesz, tudok kit vagy mit vádolni.

Nem is tudom már, mikor szokhattam rá a bagóra. Vicces ez egy kicsit, mert szintén emlékszem arra is, hogyan ígértem meg drága anyukámnak, hogy soha, de soha nem fogok cigizni. Utáltam a füstöt és azt a bűzt, amit maga után hagyott. Még most is utálom...

Ismét csak hazudtam. Méghozzá annak, akit a legjobban szeretek a világon. Persze, nem tud róla, de jobb is így. Épp eleget büntettem már magam emiatt... És tudom, lesz még elég alkalmam az önostorozásra. Már a Mennybemenetelről is rég lemondtam.

Most... Tényleg, teljes szívemből szarni akarok mindenre.

Gondolataimból egy vészjelzés szakított ki, amit az agyam küldött. Valaki figyelt engem. Egyből rá is jöttem ki lehet az:
A pacák két székkel arrébb.

Én is rá emeltem tekintetem. Lehet nem kellett volna...
Első pillanatra megfogott. Tudom, hülyeségeket beszélek talán a cigitől vagy csak mert szimplán idióta vagyok, vagy épp a fáradtság borította el az agyam. De így igaz. Volt benne valami, ami már most felkeltette az érdeklődésem.