Párpercesek - BTS one-shots

It wasn't love and you know it too - Namjoon (BTS)

Itt ülök a Namsan Tower legtetején lévő kilátóban. Szemem elveszik az épületek, a fények, a pontoknak tűnő emberek között, amint egyre csak azon gondolkodok, vajon hol lehetsz most. Kinek a kezét fogod, kihez beszélsz, kinek ajándékozod mosolyod.

Bosszantanak, bántanak ezek a gondolatok. Mégis, legjobban saját magam bánt. Kínzom lelkem azokkal az édes pillanatokkal, azokkal a gyönyörűen csengő szavakkal, miket te adtál nekem, nekünk.

Tudom, tudom. Én vagyok a hibás elsősorban, hisz megmondtad; nem szabad belédszeretnem. Először csak hangosan kinevettelek és lehurrogtalak, ostobaságnak találtam már csak a gondolatot is. Már hogy zúghatnék pont beléd, egy egyéjszakás kalandba... Most viszont nem nevetek. Igaz, az az egy éjszaka igazából hétre nőtte ki magát. Eddig voltam érdekes neked. Kihasználtál, hitegettél. De ismétlem, én vagyok a hibás elsősorban.

Tekintetem a messzi Hanra téved. Hullámzott, akárcsak testünk, mikor eggyé váltunk. Igazság szerint, beteljesedésünk után még jó ideig ölelésedben szerettem volna elbújni a világ és az azzal járó bajok elől. Először nem engedted, elmentél rögtön miután vége szakadt. Majd napról napra több időt töltöttünk egymás társaságában. Néhol hülyeségekről, néhol komolyabb dolgokról beszélve. Bár egy este ezt a kettőt egybe vegyítettük. Talán kijelenthetem, kicsit meg is ismertelek. Legalább is, néhány dologról való álláspontodat.

Két teljes hét telt el azóta.

Mindig is sejtettem, hogy ez sosem volt és sosem lesz szerelem. Ennek ellenére, én ostoba elkezdtelek közelebb engedni magamhoz. Túlságosan is kezdett megtetszeni hangod mély bársonya, miközben fülembe súgtál, szemeid sötétsége s csillogása, ahogy engem figyeltél. Selymes hajad, amibe elmondásod szerint annyira imádtad, ha beletúrtam. Puha, mézédes ajkaidat egy percre sem tudom elfelejteni. Nem is... még egy pillanatra sem. Ujjaid, mikkel végigsimítottál testem minden egyes pontján, maguk után hevült bőrömet hagyva.

Életem legcsodásabb hét napja volt ez. Egy ajándék, ami maga volt a Menny és a Pokol. Egy emlék, ami minden egyes alkalommal letör egy kicsit lelkemből, s minden egyes alkalommal szorgalmazza szívem gyors lüktetését. Egy álom, ami félig-meddig valóra vált. Egy csoda, mert te magad is csoda vagy. Még mindig előttem lebeg lusta mosolyod, amit a hatodik és hetedik nap reggelén kaptam. Hivatalosan is kijelenthetem, gödröcskéid lettek a gyengéim.

Azóta szenvedek. Szenvedek a hiányodtól. Hiányzik a szenvedély, a hevesség, az érintések sorozata, a szádból elszökött mocskos kis szavak. A boldog ébredések, a beszélgetések. Minden, ami te, kibaszottul hiányzik.

Utálom beismerni. Utálom, hogy igazad lett. Utálom, hogy a hetedik nap után hiába vártalak, te nem jöttél. Utálom ezt az ürességet, amit magad után hagytál lelkemben. Utálom ezt a szerelmet, mit akkor kezdtem el igazán érezni, mikor leléptél a hetedik nap délelőttjén. Utálom, hogy utálnom kell magamat miattad. Utálom, hogy te nem érzel ugyan így. S amit a legfőképp utálok; mindketten tudtuk, hogy ez nem volt és soha nem is lesz beteljesülő, boldog szerelem.

Nem is vettem észre mikor kezdtem el sós könnyeket hullatni. Az emlékek hatására? Vagy tán önmagamat szánom ennyire? Miért kell ilyen gyengének lennem? Miért...

- Miért nem tudsz visszajönni? - hangom tovaszállt a lágy nyáresti szellővel együtt. Erősen a városra koncentráltam. Csak még jobban fájdítottam volna szívemet, ha megcsodálom az ezernél több, színes, kívánságokkal, szívecskékkel teli lakatot, amiket egész biztos, párok, házastársak, barátok lakatoltak a korlátra. Istenem, mennyire szerettem volna én is ilyen lakatot. A lakat nyugalmat, biztonságot adott volna nekem. Biztosított volna róla, van valaki, aki mindennap ott van nekem, nem csak esténként. Aki mindennap viszonozza szerelmem és törődésem, nem úgy, mint te. Aki velem akar lenni, az én kezem akarja fogni és nekem ajándékozza az összes mosolyát, szóval szöges ellentéte neked.