Párpercesek - BTS one-shots

Lonely - Hoseok (BTS)

Nocsak, nocsak. 

Jung Hoseok újból belenézett a tükörbe. De mit talált? Reményt? Önfeledt mosolyt? Örömteli csillogással telt szemeket? Ragyogást? 

Úgy látta saját magát, mint a többi tag? Vagy mint a többi ember?  

Minő meglepő, de nem mosolyodott el. Nem ragyogtak szemei. Némán figyelte a tükörképét, s a mögötte egyre csak terebélyesedő árnyékát. Vagy lehet csak saját magát látta? 

Hova tűnt az a boldog aura? Volt egyáltalán? Vagy csupán ilyen jó mágus lenne Jung Hoseok? Ilyen egyszerű, mindennapos trükkel éri el, hogy úgy lássák az emberek, mint magát a Napnak egyik sugarát? Mintha ő lenne az egyik reménye oly sok személynek? 

Mi lehet a felszín alatt? Milyen gondolatok suhanhatnak át elméjén a pergő másodpercek alatt? Valaki belegondolt valaha abba, mi van ha ő is haldoklik belül? Ha ő neki is szembe kell nézni problémákkal minden egyes áldott nap? Mi van akkor, amikor minden szar, fagyos és sötét? Mikor egyszerűen csak jó lenne panaszkodni, és elhinni, a világ legnagyobb problémáját cipeli a hátán? Ha nem akarja hallani, "majd egyszer jobb lesz", vagy "nem vagy egyedül"? 

Hazugság. Nagyon is egyedül vagyunk. A gondolatainkkal, a rémálmainkkal szemben nincs mellettünk senki. Ezeknek tartalmát, jelentését csak mi, vagy a semmi tudhatja. 

Mi van, ha ő is utálja a felesleges vígasztaló dumákat? A motivációs hirdetéseket, videókat? Mi van, ha ő is csak szeretné, ha megállna az idő, míg ő aludhatna, ameddig akar? Mi van, ha szeretne nyugalmat, csendet, belső békét?

Démonjai mindenkinek vannak. Kinek kevesebb, kinek több. Neki vajon mennyi lehet? Meg lehet egyáltalán számolni? Mi számít démonnak, s mi nem? 

A tükör igazságot, vagy torzságot mutat? Hazudik, vagy igazat mond? Valóban azt mutatja, amik vagyunk, amilyennek lát a világ? Vagy csupán akkor bújik elő az igazság, amikor saját magad erejéből kell elé állnod? Mutatja a sebeket a lelkeden? A mérgező, súlyos emlékeket, szavakat, tetteket? Azt a torzulást, azokat a törött szilánkokat, ami életünket nehezíti?

Vajon ez természetes? Az emberi élet velejárója? 

Kegyetlen tükör. Kegyetlen mi. Kegyetlen árnyék. Egyik sem válaszol. Nem leszünk okosabbak, ahogy Jung Hoseok sem. 

De akkor miért is jó tovább bámulni magunkat? Többek leszünk tőle, vagy kevesebbek? Boldogabbak? Vagy még mélyebbre kerülünk? Tán felfedezünk valami újdonságot? Egyáltalán újdonság az a dolog? Vagy csak azért nem vettük észre, mert tudat alatt nem akartuk? 

Zavarosabb mindennél jobban. Csapdaként működik az egész. Vajon hány élet mehetett tönkre tükrök előtt? Hány árnyék és démon okozta vesztét álmoknak, gondolatoknak, örömöknek, és életeknek? Milyen dolgokat lát a tükör nap, mint nap? Képes meghallgatni minket? Vagy azért van, hogy arcunkba vágja azt, amihez épp kedve van? 

Aljas tükör, gondolhatja Hoseok. Mindent, s egyben semmit sem mutat a tükör. Csábít, de mégsem. Kínoz, de mégsem. 

Vajon kit láthat Jung Hoseok a tükörben? Örül annak, amit lát? Mennyi bátorsága van, hogy lássa azt, amit mi nem, de ő tudhat? Mire emlékeztetheti a tükör, s annak képe? Milyen nagynak láthatja saját árnyékát? Vajon megáll körülötte az idő? Mit érez, mikor ideiglenes búcsút int a görbe valóságnak, ami akár lehet egy másik dimenzió is?   

Nem tudni. De talán jobb is így. Lehet, ő sem kíváncsi más tükrére. Lehet, neki sincs több energiája s reménye más démonjaival harcolni. Nem, neki arra kell koncentrálnia, hogy a világnak adja mindazt, ami van és ami maradt neki. 

Hisz lehet, csak a tükör előtt adódik neki meg az, hogy magányos legyen.