Párpercesek - BTS one-shots

Lay me down - Hoseok (BTS)

- Szia Holdsugaram. - hallom meg Napsugaram hangját. Bánatos, mint mostanában mindig. Hiányolom azokat az időket, mikor még a boldogság melegével köszöntött reggel s itt volt, itt tarott egészen estig, sőt. Volt, mikor még az este csendességét is felmelegítette, így őrizte igaz álmomat, ami egyben börtönöm.

Nem vagyok benne biztos, de talán most is, keze az enyémen pihen, talán ujjai enyémmel játszanak. Hiszek benne, ha még szomorkásan is, de mosolyog. Mert megígérte, hogy mindig ezt fogja tenni, történjék bármi. Megígérte, ő mindig itt lesz mellettem, mert olyanok vagyunk, mint a Hold s a Nap. Nem tudunk egymás nélkül létezni, nélkülünk nem lenne Föld, Otthon. Nélkülünk nem lenne szerelem, nem lenne mosoly.

- Ez a harminchetedik nap. Remélem, hamarosan képes leszel felkelni és kiengednek a szabadba. Remélem, hamarosan körbesétálhatom veled a kertet. Tavasz lévén most nyílnak a legszebb virágok. Bár még mindig nem érhetnek fel a te szépségedhez. Remélem, nem sokára megint együtt sétálhatunk az utcán. Emlékszem, minden nap elmondtad, mennyire vágysz vissza abba a vidámparkba, ahová vittelek első randink alkalmával. Ha pedig felépülsz, újra elmegyünk ünneplésképp. Tudom, képes leszel rá, hiszek benned. - szavai melegséggel töltenek el. Muszáj vagyok elmosolyodni. Minden nap elmondja nekem ezeket. Hogy mennyire szép vagyok, mennyire erős és kitartó. Mindig elmondja nekem, mit szeretne velem csinálni, ha egyszer elhagyhatom börtönöm. Mindig elmeséli, milyen új dolgok történnek a nagyvilágban, így bebiztosítva, hogy semmiről nem maradok le. Mindig felemleget egy-egy régebbi szép emléket, melyeket kapcsolatunk nyarán éltünk át, ezzel feltépve sebeinket, amik a napok forgásával egyre mélyebbek, fájóbbak lesznek. S a tél beálltával egyre nehezebb lesz felolvasztani azokat.

A harminchetedik nap estéjén kivételesen elmentél, mert állítolag családi vacsorán kellett megjelenned. Őszintén nem bántam, hogy egyedül maradtam, mert így hagytál időt gondolkodni. Ám itt kezdődött minden, démonjaim, amik elől annyira nagyon el szerettél volna rejteni, megtaláltak. És mohón, önző módon még csak lehetőséget sem adtak menekülésre.

Úgy sajnálom Hobi... Úgy sajnálom, hogy ezt kell tenned nap, mint nap. Biztos vagyok benne, a fehér falak, a fertőtlenítő ocsmány szaga már unalmasak, lehangolóak. Biztos vagyok benne, minden erődet össze kell szedned, hogy elhitesd velem; minden a legnagyobb rendben. Biztos vagyok benne, nehezedre esik látni fakó, beesett arcom, testem, amiből fokozatosan fogyik az életerő, ahogyan fokozatosan elenyészik az idő vasmarkában. Sajnálom, hogy miattam vállaidra telepszik a szomorúság kegyetlen súlya.

Mert engem nem tudsz becsapni. Hallom, mikor hangod elcsuklik, mikor halkan nyeled könnyeid. Mikor halkan megremeg szád sarka, mikor beleharapsz alsó ajkadba, hogy ne hallhassam könnyeid fájdalmas útját, ahogy végigszántják selymes bőrödet. Mit nem adnék, ha arcodat kezeim közé foghatnám s úgy hajolnék ajkaidra egy mézédes csókért. Mit nem adnék, ha én is mesélhetnék neked az együtt töltött időkről, délutánokról, kávészünetekről, ebédelésekről, randikról, reggelekről. Mindenről, ami rólunk szólt egykor. Mit nem adnék, ha veled együtt sírhatnék. Oly szorosan magamhoz szeretnélek vonni, oly szorosan akarom fogni kezed. Nem akarlak elengedni, nem akarom, hogy eltűnj. Visszaszeretnék fizetni minden egyes kedves mosolyt, minden egyes reménysugarat, melyet tőled kaptam.

Viszont minél tovább kapaszkodni szeretnék beléd, te annál jobban elgyengülsz, megsérülsz. Fáj, sírsz, elveszted ragyogásod. Mindez miattam. Miattam szenvedsz. Miattam nem kapsz esélyt az igazi boldogságra. Miattam nem ismered már az önfeledt, boldog, hangos nevetést. Miattam nem ismered már, milyen is a beteljesült szerelem. Miattam nem tudsz másokat megörvendeztetni egy-egy mosollyal. Miattam eltűnik belőled minden gyönyörűség.

Kezdem úgy érezni, talán csak fel kéne adnom. Talán csak el kéne mennem. Talán el kéne tűnnöm, hogy elfeledhess. Talán már nincs is szükséged rám, csupán a megszokások vezérelnek. Talán csak az általam érzett szánalmad szeretné becsapni szíved. Talán tovább tudnál lépni. Talán ismét boldog lehetnél, de úgy igazán. Mert így akarlak látni. Legyek melletted vagy feletted, a kék ég és a föld között. Talán el kéne engedjelek. Ha ez segítene, boldogan és önként tenném. Mert már helyetted is elegem van, hogy így kell látnod. Az ágyban, gyengén, szótlanul. Elegem van, hogy nem érhetlek el, nem foghatom a kezed, nem szólhatok hozzád. Úgy utálom magam, amiért a sok fáradozásodért, szeretetedért csak szomorúságot, gyötrődést kapsz. Utálom magam, amiért ez idáig nem vettem észre, mennyire szenvedsz. Talán még jobban is, mint én.

Már a negyvenhatodik napnál tartunk elmondásod szerint. Továbbra is türelmes és gyengéd vagy hozzám. Elmeséled mindazt, mit fontosnak tartassz, újra el szeretnéd ültetni bennem a remény magjait. Ám ezúttal melengető sugaraid, szereteted valahogy nem tud elérni. Nem tud hatni elmémre. Nem tudja elűzni hangos, akadékoskodó gondolataimat.

Minél előrébb haladunk, egyre kevesebb érvet tudok felsorakoztatni, miért is kéne életben maradnom. Hisz engem már csak a gépek és Te, a Napsugaram tart életben. Egy lélek vagyok. Egy tehetetlen, mozdulatlan testben rekedtem, ahonnan nem látom a kiutat. Pedig én próbálkoztam... Nem egyszer, nem tízszer, nem százszor. Már csak miattad is, a boldogságunk miatt. Mert oly nagyon látni szeretnélek. Új emlékekre, élményekre szomjazom. Új dolgokat szeretnék kipróbálni. Természetesen veled, mert nélküled inkább meghalok, mintsem magam mellé fogadjam a magányt.

Most pedig, a negyvenhatodik napon, megtörten, csatátvesztve képzelem el, ahogy könnyeimet hullatom. Keservesen, hangosan, reményvesztve. Keserű valóság, végtelen sötétség ami körülvesz. Hiába, tényleg csak Te maradtál nekem, s lassan neked is csak én leszek. Viszont ezt nem akarom...
Egy új kezdet, egy új kaland vár rám valahol máshol s ugyanígy rád is. Majd megszakad szívem, bizony nagy árat fizetek érte, de el kell, hogy engedjem meleg, biztonságot nyújtó kezed.

Igen, azt hiszem így a helyes. Ezt kell, hogy tegyem. Csupán annyit kérek, ne búsulj, ha elmegyek, hisz csak is érted szeretném azt tenni, amit. Csak is azért engedlek saját utadra, mert szeretlek. Őrülten szeretlek. S fáj, hogy ezt a jövőben más szájából fogod hallani. Én már nem tudom elmondani neked...

Sajnálom, hogy nem nézhetjük meg együtt a nyíló virágokat. Sajnálom, hogy nem léphetek ki börtönöm fogságából. Sajnálom, hogy nem viszonozhatom mosolyod, szereteted. Sajnálom, hogy többé nem lehetünk egymás otthona. Sajnálom, hogy csak múltunk lehetett közös. Sajnálom, hogy most utainkat elválasztom. Sajnálom, hogy nem lehetünk egymáséi.

Szeretlek, Jung Hoseok. Kérlek légy boldog, kérlek találd meg valódi Holdsugarad s őrizd meg neki Napsugaraid, reményed. Őrizd meg mosolyod, ha pedig szeretnéd, őrizz meg engem is.

Mert én ott leszek veled, történjék bármi. Ott leszek, mikor a virágok nyílnak és elszáradnak. Ott leszek neked mindig.

És most, hogy elbúcsúztam tőled, a világtól, az élettől, boldogan hunyom le szemeimet, hogy sötétség helyett újabb sötétséget lássak. Hallom, ahogy a gépek sípolni kezdenek. Bár én nem szenvedek, nem fáj, Te valószínűleg fájdalamsan megszorítod kezem, amint észreveszed, valami baj van. Hangod zokogásba torkollik, amint az orvos után kiáltassz s engem hívsz egyre kétségbeesetten.

Lassan minden hang eltompul körülöttem, az utolsó hang amit örökké meg fogok őrizni, Napsugaram hangja.

Rövid ideig lehettünk együtt, de minden pillanatért hálás vagyok. Lehetővé tetted, hogy boldogan éljek, hogy boldog emlékeket szerezzhessek és hogy boldogan hagyhassam el ezt az életet, ezt a világot. Megtanítottál a szeretetre, a gondoskodásra, hogy mindig van remény. Hogy sosem szabad feladni. Hiába merültem mély álomba, otthon voltam. Mert mellettem maradtál. Ne hiányolj drága Hobim, hisz cserébe tényleg ott leszek, szeretni foglak. Boldoggá foglak tenni a háttérből figyelve.

Érzem mosolyom, érzem könnyeim.

Ég veled, szerelmem.