Párpercesek - BTS one-shots

Inner Wanderung - Namjoon (BTS)

Hiába, még a legszerencsésebb ember életében is előfordulhat egy órányi, napi vagy akár heti adag szerencsétlenség.
Az a tipikus érzés, amikor az út közepén, a lökdösődő tömeg kavalkádjában megfagysz egy pillanatra, elfelejtesz lépni, elveszted az utad, amin lábaid vinni akarnak s pont ebben a minutumban esik le a tökre nyilvánvaló tény.
Elfáradtam. Elegem van.

Vicces és egyben szomorú, amikor erre rájön az ember. Sokak kínjukban elkezdenek sírni, mások szárazan hahotázni. Én egyikük sem voltam igazán. Én csak ültem a szobám egyik kiválasztott pontjában a magam csendességében, elmerengve. Mintha szellemet láttam volna. Pedig ez nem szellem volt, szimplán mindazon dolog, ami most megnehezítette létezésem.

Fáradt voltam, csapzott, ruháim ráncai rendetlenül álltak, mégsem foglalkoztam vele. Agyam kapacitása elérte a csúcspontot, elveszettem irányításom felette. Mindenre is gondoltam, de mégsem. Valamilyen szinten békés, nyugtató volt ez az elmefuttatás. Jó az, ha gondolkodik valaki. De mi a határ? Meddig kellene gondolkodnunk? Miken kellene gondolkodnunk?

Szemeim lomhán csukódnak le, míg levegőt veszek. Fáradt, titkos mosolyt villantok meg szám sarkában, ahogy a semmit bámulom. Vajon hogy nézhetek ki? Karikásak a szemeim? Van bennük valami élet, valami csillogás?
Miért nem élhetünk békében saját magunkkal még úgy is, ha nem szeretjük lényünket?

Miért nem tanulhatjuk és tapasztalhatjuk meg saját magunk szeretetét azonnal? Miért ilyen hajszálvékony ez az egész? Miért képes azt a több évnyi küszködést elszakítani egy óvatlan, lágy bizonytalanság? Ha elvesztettük a darabkákat, miért olyan nehéz és hosszú újból összegyűjteni majd felépíteni őket? S ha visszaépítettük, miért nem illeszkednek újból tökéletesen a darabok? Tényleg szükségünk lenne másokra, hogy ezek tökéletesek legyenek újból? 

Lassan csúszok egyre lejjebb és még annál is lentebb gondolataim feketelyukában, mint az esőcseppek az ablaküvegen. Ahogy a cseppek, úgy én sem látom a nap fényét, a kiutat. Valamikor átkozom a tényt, miszerint mi emberek képesek vagyunk ilyen "fejlett" szinten gondolkodni. Lehet ez egy ajándéknak kellene, hogy számítson, de szerintem átok. Olyan hamar képesek vagyunk túlgondolni mindent s csak várunk, mélyebbre ásunk, ismét várunk és kész is, teljesen felőröltek a hülyébbnél hülyébb gondolatok, az út pedig, ami mögöttünk volt teljességgel beomlott. Hogyan lehetne innen visszafordulni? Hogyan lehetne megtalálni újból a felszínt? Az esőcseppek sem fognak sosem visszafele folyni az üvegen. Addig biztosan nem, míg a világ a feje tetejére nem áll. 

Az ember sehol nincs biztonságban, mert nem marad sehol sem örökké. Egyszer úgyis menni kell, ahogy az élet sem áll meg. Követni kell őt, hiszen láncon tart minket és az időt. Ha azt parancsolja gyorsabban, akkor gyorsabban. Nincs ellenkezés, nincs menekülés. Nem hallgat meg, nem kíváncsi sem rád, sem szavaidra. Ám nem csak az élet van így, aggodalomra semmi ok. Az idő is tojik mindenki fejére. Sőt, lehet talán ő még kicsit kegyetlenebb is, mint az élet. Ezek vagyunk, a Három Grácia: élet, idő és magunk. 

Fejemet tenyereimbe temetem. Kissé megfájdult a fejem a túlcsorduló gondolatoktól, a túlcsorduló esőcseppektől, amik megálltak a besüppedt ablakpárkányon. Hova tovább? Gondolkodnom kéne még egy kicsit? Vagy tanulnom kéne? Vagy inkább aludjak? Fogalmam sincs, mivel vethetnék véget a túlgondolkodásnak. Olykor kicsit örülnék, ha az idő, vagy az élet elvenné a gondolataimat, a gondolkodásomnak lehetőségét. Tökre nézném a csillagos eget, úgy érezném, mintha saját fejembe néznék bele. De esik az eső. És ahogy elnézem, még jó ideig fog.

Szóval várok. Ha kell, gondolkodok még kicsit és emésztem magam. Kicsit gyilkolászom a lelkem, hagyom, hogy gondolataim elkalandozzanak ennél is veszélyesebb mélységbe. Hagyom, hogy merüljek a sötétben, hogy még több esőcsepp gyűljön össze a párkányon. Hagyom még egy kicsit, hogy az élet és idő együtt röhögjenek rajtam. Ki tudja, lehet később én is csatlakozom hozzájuk.

Várok. Kitartok még egy kicsit azzal a józansággal, azzal a csöppnyi fénnyel, amelyet a Hold átszűrődő fénye ad nekem. Vajon megláthatom reggel a napsugarakat?