Párpercesek - BTS one-shots

Horizon - Yoongi (BTS)

Már el is felejtettem, milyen jó érzés, mikor egyszercsak lépésről lépésre, elnyeli az ember lábát a kellemesen hűvös homok. Fogalmam sincs, mióta jöttem el otthonról, csak azt tudtam, muszáj volt ide jönnöm. A tenger moraja, az estét bearanyozó fények, a holdsugarak, mik helyenként szürkére színezték a vízfelszínt, valamelyest segített lecsöndesíteni szilajként vágtató szívemet. 

Ám csalódottságom másodpercenként próbál fejen kólintani, hogy véletlen se feledkezhessek el a nem is olyan rég lezajló vita foszlányairól. Akárhányszor átestem ezeken, hamar feledésbe merült, eltemettem tudatom legalsó fiókjában, a többi mellé. De ez most valahogy túl nagy volt ahhoz, hogy beleférjen abba a bizonyos fiókba. 

Elsősorban, nem azért akartam zeneművészeti akadémiára menni, mert ő is oda jelentkezett. Úgy éreztem, ez lehet a mentőövem, mivel egyáltalán nem voltam biztos magamban, mi akarok lenni. Egy ideig görcsösen keresgéltem, kitartóan belekóstoltam mindenféle munkába, utánajártam egyes szakmáknak, s azok hatáskörének. De egyik sem mozgatta meg fantáziám, sem egy enyhe sziporka, sem semmi. Pedig mindenképpen szívem volt egyedüli hivatottja a döntésnek. 

Tudtam, szeretek hangszereken játszani. Szerettem kielemezni egyes dalokat, felépítésüket, szerettem kísérletezni valami új melódia kreálásával, szerettem addig meg nem írt szövegeket gyártani. Érdekelt a zene, s mint ahogy minden velem egykorú, függtem tőle. Hangulatomnak megfelelően választhattam megannyi műfajú s stílusú darab közül, ahányból akartam. Olykor egy lazább kis pop, máskor vérpesdítő heavy metal, megint különböző alkalommal hip-hop számok szóltak fülesemből. A lényeg az volt, hogy a dallam legyen fülbemászó, vagy legyen valami mondanivalója, jelentése a zeneszövegnek. 

Kitartóan kóboroltam a parton, szemeztem a csillogó víztömeggel, hátha választ találok kérdéseimre. Szám szélét harapdálva hallottam viszhangozni füleimben minden egyes, anyámtól kapott bántó szót. Egyáltalán nem nézte jó szemmel, hogy a lánya, akit midenféle tanulmányi versenyre elküldött, s csak azért is kifacsarta belőle a legjobbat, hogy majd a gimi befejeztével eldicsekedhessen minden túlbüszke, pofátlanul pénzleső barátnőjének, az ő lánya, tehát én, mennyi díjat kaptam tanulmányaim során, én lettem az osztály és évfolyamelső, s ami a legfontosabb, ösztöndíj ajánlatot kaptam egy igencsak nívós jogi egyetemről. 

Mondanom sem kell, örültem, hogy túléltem az érettségit, örültem, amiért anyám többé nem tudott bábjaként használni, legalább ezen a téren. Pedig az elején azt hittem, az én érdekemben tett mindent. Miattam küldött versenyezni, miattam lógott folyamatosan a nyakamon az egész tanulásos monológjaival, miattam kérdezett ki mindenből, minden egyes adandó alkalommal. 

Észre sem vettem, milyen szinten kontrollálta az életemet, mennyire befolyásolta a világra vetett képemet, véleményemet. Az árnyékában éltem, egy kirakati tárgyént, mint egy cirkuszi állat, akit mindenkinek mutogathat, dagadó beggyel. Ezt untam meg. 

S éppen ezen a késő délutánon, vacsora közben szakadt el a képzeletbeli kötél nálam. Anyám éppen az egyetemmel kapcsolatos dolgokat ecsetelte, magabiztosan élte bele magát a saját maga által elképzelt jövőbe, amiben én még mindig úgy ugrálok, ahogyan ő fütyül, keményen nyakalom be a sok jogi szarságot, miközben összeszedek valami gazdag csávót, összejövünk, majd a végén összeházasodunk, jó munkánk lesz, anyámnak pedig még több lóvé üti a markát. 

Csupán egy valamivel nem számolt; kész voltam saját kezembe venni a sorsomat. Közöltem vele, nem vagyok sem bábu, sem egy idióta, aki fejét a seggében tartja. Sőt, azt is elmondtam neki, hogy visszautasítottam az egyetem ajánlatát, ugyanis nem vagyok hajlandó szétstresszelnem az agyam, nem vagyok hajlandó szarrá hajtani magamat tulajdonképpen azért, amit nem is akarok. Mert nem voltam ügyvédnek való. Ezt anyám is tudta, de nem akarta beismerni.