Párpercesek - BTS one-shots

Habits - Taehyung (BTS)

Szomorú, nem? 

Szomorú, mikor főleg azért van kedved elmenni a haverokkal bulizni, elszívni két spanglit és meginni négy vodkafelest egy kis energiaitallal, mert el akarsz felejteni valamit, vagy valakit. 

Ugye, tényleg szomorú? 

Nos, én nekem is így kellett volna éreznem, de mivel érzékszerveim igencsak elhagytak pár órára, nem éreztem semmit. Csak a zene ütemét, azt is alig, mintha valami lerántott volna mélyre, a vízbe.

 Lebegek, a víz csöpög rólam, ami valójában izzadtság, a barátaim pedig valami idiótaságon nevetnek. Eddig tiszta a kép. 

Direkt nem ugyanarra a szórakozóhelyre mentünk, az én kérésem miatt, hiszen felejteni akartam. De mennyire felejteni akartam. 

Hangosan kiabálnak a fülembe, mégsem értem saját anyanyelvem. Nagy kábán ránézek legjobb barátnőmre, aki szintén ki tudja, hanyadik felese után jár. Remegő kezekkel tart felém valami újabb piát, pár csepp ki is löttyen, egyenesen pólómra. Ez a legkisebb gond. A nagyobb, hogy mindenféle lelkifurdalás nélkül ragadom meg a kis műanyagot, hogy felöntsem a garatra. Valószínűleg marnia kellene az alkoholnak, ám mint mondtam, nem érzek semmit. Mosolyogva táncolok tovább, nem törődve semmivel, senkivel. 

Egyszercsak egy kéz fonódik derekam köré, nyakamon ismeretlen levegő vándorol végig. A tudatalattim baljós, rozoga, hamis képet fest lelki szemeim elé. Ismeretlen volt, mégis azt képzeltem, ismerős. És tessék, itt vagyok, hol a magasban, hol a vízben, hol a pokolban, megremegek az érzésre. Ez Te vagy. Te, aki mögöttem áll, Te, aki finoman megfordít, Te aki táncolni kezd velem. 

Észre sem veszem, mikor kerülök közelebb hozzád. Biztosan tartod remegő testem, nyakamra simítva vonsz a lehető legközelebb. Homályos látásommal, idióta vigyorommal nézek fel arcodra, ami... nem Te vagy. De a tudatalattim ezzel máshogy van. Belső harc keletkezik köztem és köztem, egyre azon vitatkozva, ki vagy Te. Pillantásom minden erejével az súgja, ez nem Te, agyam dühösen kiáltja ellenkezőjét. 

S mivel újból beütött a barátnőmtől származó pia, elküldöm mindkettőt a francba. Most már nem számít. Felejteni jöttem. Valószínűleg már ő is ezen döntés útjára lépett. Miért én legyek az, aki vár? Miért én legyek az, aki tétovázik? Miért én legyek az egyetlen, akinek fáj? Miért én nekem kellene otthon maradni a paplan alatt, sírva? Miért én ne tépjek be és táncoljak akárkivel, aki nem Te vagy? Miért én legyek az, akinek továbbra is szüksége van rád? 

Sietve hajolok az ismeretlen ízt adó ajkakra. Vagyis... érzem rajta a bódítást, érzem rajta a régi érzéseket. Az istenit már, ez akkorsem Te vagy. Pedig azt hiszem, szeretném, ha Te lennél. De mindegy is. Elvesztem a maradék eszemet is, emberi ösztöneimet is majdnem. Kezeimet szorosan egy nyak köré fonom. Minél inkább ezzel foglalom le magam, annál kevesebb az esélye, hogy megint eszembe jutsz. A kezek simogatni kezdenek. Először a hátamat, majd lesiklanak derekamra, majd végül a fenekemre. Jól esik. Mégis, sírni támad kedvem, mert megint elhiszem, Te vagy. A Te kezeid, a Te érintésed, a Te vágyad. A csók akaratos, kicsit sem finom. Vajon ő is azért van itt, mert felejteni akar? Mert elege van mindenből? Vagy talán csak azért, mert kell neki valaki éjszakára. Én egyáltalán nem bánom, ha engem választott. Most úgysem tudnék megálljt parancsolni. 

Barátnőim fülig érő mosollyal pásztáznak, azt hiszik találtam valakit. Pedig ez koránt sincs így. Találtam valakit, akiben Téged látlak. Na és? Erősebben kell elhinnem, ennek a valakinek semmi köze nincs hozzád. 

Erőtlenül suttog a fülembe, a csók fáraszthatta ki, mivel én is lihegek. Csillogó szemekkel nézünk egymásra. Istenem, ez a csillogás közel sincs a Tiédhez. Ez az arc, az ajkak, az orr. Más, nem Te. De ez így van jól, nem? Így a helyes, így kell történnie. Nehogy már elvedd tőlem ezt a szabadságot. Felejteni akarlak, távol lenni tőled. Akármit is kérdezett, nagyban bólogatni kezdtem. Elég volt belőled erre az éjszakára. Az ismeretlen ajkak megint enyéimre tapadnak. Az extrás cigi teszi a hatását, az alkohol is kiválóan dolgozik bennem. Ami soknak számított az est kezdetekor, most merőben kevésnek érződik. Kevésnek, hogy teljesen elfelejtselek. 

A következő kép, amire emlékszem, hogy kezemet megragadva húzni kezdenek. A hát, ami valakihez tartozik, ismét a Te hátadnak látszik. A Te kezed fogja az enyémet. Tényleg ennyire ezt szeretném? Hogy ő Te légy? Hogy Te akarj magaddal vinni? Hogy Te felejtesd el saját magadat velem? 

Frissítő az esti levegő, mégsem józanodok ki. Végül csak meghallom az ismeretlen hangját is. Egyáltalán nem olyan mint a Te mély, hűvösen csalogató hangod, mégis úgy ráz ki tőle a hideg, mint annó a tiédtől. Elindulunk valamerre, fogalmam sincs, merre. Csak megyek, távolodok, sietek, rohanok a megrohamozó emlékeink elől. 

Szomorú, nem? 

Tök mindegy, ki volt az, akivel eljöttem a buliból. Tök mindegy, mennyire vagyok beállva, mennyit iszok. Végül Te leszel az, akivel zárul a történet. Te leszel az, akire gondolni fogok. 

És mikor másnap majd felébredek, szintén Te veled fog kezdődni a nap. Pedig én tényleg csak túl akarok lépni, el akarom hagyni a fájdalmat, a könnyeket. Szorosabban markolom a biztos, de ismeretlen kezet. Rámmosolyog, bár én a Te négyszög alakú mosolyodat látom. És visszamosolygok. Tisztában vagyok vele, mi fog történni az este folyamán, tisztában vagyok vele, hogy egyáltalán nem tudom, akarom-e. Félek, az is csak veled fog végződni. 

Szomorú, nem? 

Még ennyi sem volt elég, hogy távol tartsalak az elmémből. Nem volt elég ez az ismeretlen sem, hogy kizárjalak. És azt sem tudom, mennyi kell ahhoz, hogy végre megtörténjen ez. Lehet, örökké itt maradsz, lehet, örökké szeretni foglak. És Te ezt észre sem fogod venni, nem fogsz tudni róla, ám ha tudnád is, valószínűleg csak röhögnél és vállat vonnál. Le sem szarnád. 

Ugye tényleg szomorú, Taehyung?