Párpercesek - BTS one-shots

Redbone - Taehyung (BTS)

Mielőtt a sztorira térnék, ez a one-shot egy, a szívemnek kedves barátosnőmnek, az én 자기야-mnak szól. Remélem látod, és tetszeni fog.😉💜

Világ életemben tökéletességre törekedtem, hiszen erre neveltek. Éppen ezért mentem ki a zuhogó esőben kedvenc, s egyben egyetlen szakura fámhoz, ahol annyi minden történt. Másoknak ez talán csak egy fa, de nekem több volt annál. Sokat gondolkodtam itt. Rajta is, az én Jagiyamon.

Észre sem vettem, mikor került mosoly az arcomra, miközben éppen a sajnálatos módon elvirágzott szirmokat próbálom lerázni az ágakról. Én és a szakurafa egyébként hasonlítottunk. Gyönyörű, pírhoz hasonló, hamvas szirmai egytől egyig, mintha egy pillanatyi gondolattengert jelképezett volna. Mi tagadás, mostanában a gondolatok alaposan elárasztják elmémet, és nem tudtam sehogyan sem lecsillapítani őket. Persze, ezért hibáztathattam volna apámat, ám mégsem nyafogtam. Befogtam a számat és tettem, amire parancsolt, hisz egy napon példáját követve, nekem is meg kell tanítanom a fiamat mindenre. Így ment ez már generációk óta.

Őszintén szólva, semmi bajom nem volt ezzel az élettel. Mindenem megvolt, amit szerettem volna. Ház, kocsi, munka, pénz, apám kegyelme. Igen, sokáig csak ezek számítottak a mindenemnek. És úgy gondoltam én balga, ez örökké így marad. Hiszen már a suliban is én voltam Kim Taehyung, a magányos farkas. Az a Kim Taehyung, akit nem érdekeltek a lányok, aki nem szorult senki segítségére, és akinek nem volt túl sok barátja, mégis népszerű volt. Ó, de még mennyire népszerű voltam. Ám amint említettem, szartam az egészre.

Olyan sokáig hittem azt, hogy egyedül is megleszek, szerelem meg minden ilyen nyálas faszság nélkül. Azt hittem, teljes leszek. Az önértékelésemmel sem volt semmi baj. Így tehát bátran kijelenthetem, egész jól megvoltam magamnak egy ideig.

Pontosan. Egy ideig. Míg Ő nem jött és rúgott fel olyan szépen mindent, hogy még azóta is az űrben kering valahol. Ő, az akitől valahogy minden ragyogni kezd. Ő, akitől kezdődik s fejeződik be. Ő, aki tökéletlenül is a legtökéletesebb a szememben. Ő, akinek minden kis mozzanatát imádom. Akit még a széltől is óvok, akiért aggódok, mégha nincs is miért, s aki miatt félek, sőt... rettegek. Rettegek, hogy egy nap már nem lesz. Hogy egy nap eltűnik a semmiben, s nem érhetem utol, nem találhatom meg.

Teljesen átlagos módon ismerkedtünk meg, már ha lehet ezt mondani. Épp egy megfigyelés közepén voltunk, amikoris először megláttam. Sietett valahová. Épp szemébe hulló frufruját simította el az útból, kéklő szempárja pedig szigorúan az utat nézte. Vékony, törékenynek tűnő testét farmer és pasztellszínű póló fedte, a hideg ellen pedig egy szimpla, kékszínű kabátot választott, amit nem cipzározott be. Fogalmam sincs hogyan, mintha megbűvölt volna, szemeimet mágnesként vonzotta, s én zavartalanul hagytam rajta tekintetem.

Meg fog fázni. - gondoltam.

Mondanom sem kell, egész nap rajta járt az agyam, ezért nem tudtam jól teljesíteni. Ha körül kéne írnom, mit éreztem iránta, a válaszom: haraggal vegyített ámulat. Igen, kicsit haragudtam rá, amiért felborított mindent, ráadásul piszok módon elvitte magával a józan eszemet is. Ki lehet ő? Hány éves? Hol lakik? Egyetemista? Vagy már dolgozik? Van valakije? Igen, ilyeneken gondolkodtam. Tudom... olyan abszúrd ez az egész, olyan hirtelen jött. Fel sem tudtam készülni rá, egyszerűen csak megtörtént, és onnantól kezdve nem is eresztett.

A napok, s munka teltével elmém s szívem sajogni kezdett az ismeretlen lány gondolatára. Véget kellett vetnem belső evődésemnek. Belefáradtam agyalni azon, mi lenne a helyes döntés: Hagyjam annyiban az egészet? Vagy meg kellene keresnem? És itt lett elegem. Eddig minden egyes adandó alkalommal eszem elsőbbséget élvezett szívemmel szemben, ám most fordult a kocka. Az éjszaka kellős közepén, egymagaban, fegyver és mindenféle biztonsági eszköz nélkül pattantam autóba, hogy elmenjek abba a bizonyos parkba, ahol aznap Őt is láttam. Nem tudom, miért oda mentem, nem tudom, miért számítottam arra, hogy törénnni fog ezzel a lépésemmel valami. De tudjátok... ez a legszebb része az egészben. Ez a bizonytalansággal teli izgatottság. Mikor az esélyek száma szinte egyenlő a nullával, mikor lehet az egész értelmetlen időpocséklás, mégis mész és vársz arra, hogy megtörténjen az a nagy dolog. Hiszem, hogy minden emberben eljön egyszer a felismerés, ha egy sorsfordító kanyarra kerül sor az életében.