Párpercesek - BTS one-shots

Just wait for the sakura - Jin (BTS)

"Ha az élet citromot ad, csinálj limonádét."

Mondta mindig anyám. Így is élt, mondásához hűen. Ezzel nem is lett volna semmi gond, ha engem nem hurcolt volna bele minden, számára kedvező dologba. Elmondása szerint szeretett, s mivel ő volt az, ki életet adott nekem, én viszont szerettem és tiszteltem őt. Ám néha, állítólagos szeretete inkább volt már méreg. Túlbuzgóságának hála, annyira sokszor kerültem kellemetlen helyzetbe, kínos szituációkba, hogy a végén szinte el is vesztettem a külvilággal való kapcsolatomat.

Szerencsére napirendem egyáltalán nem volt sűrű. Délelőttönként tanítokhoz látogattam el, majd ezt követően az ebédszünetekben mindig ellógtam a titkos búvóhelyemre, ahol eddig még sosem csípett nyakon anyám. Sokszor menekültem ide akkor is, mikor magányra vágytam, vagy csupán ki akartam engedni a stresszt, a felgyülemlett érzelmeket.

Kisebb koromban, talán öt évvel ezelőtt egy igazán mély pont érkezett el életemben. Anyám a tudtom nélkül cserélte el az összes új, gyönyörű hanbokomat. Hogy mi volt az oka, mai napig nem tudom. Viszont ő, vagyis inkább én jöttem ki ebből az egészből rosszul, mert nekem kellett felvenni azokat a régi, divatjamúlt, ócska göncöket, amiket kaptam cserébe. Nagyon megharagudtam szülőmre, kiről dühöm csupán lepergett, nem is nagyon furdallta érte a lelkiismeret.

Aznap hétköznap volt. Tehát muszáj volt elmennem tanítóimhoz. Ergo, kénytelen voltam azokban a nyamvadt ruhákban az egész városon végigkoslatni, miközben a többi ember alaposan megbámult, sőt akadt pár velem egykorú lány is, kik összesúgva hátam mögött röhögtek jót rajtam.

Természetesen egész nap égett az arcom a szégyentől. Értetlenül álltam anyám bolondsága előtt. Hogy volt képes ezt tenni egyetlen gyermekével? Hogyan képes minden őrültségébe belerángatni engem is?

Elegem volt. Úgy döntöttem, eltűnök egy kis időre. Nem akartam találkozni senkivel, nem akartam, hogy én legyek nevetésük tárgya. Ezen nap túl sok volt egyszerre. Mire észbe kaptam, lábaim szél sebesen száguldottak a város határában lévő, egy szikla mögött megbúvó, vaskos szakura fához, ami mindig otthont, búvóhelyet adott számomra. Könnyeim megállíthatatlanul folytak le arcomon, amint letelepedtem a fa tövébe.
Szótlanul temettem arcomat karjaim közé, miközben azon gondolkodtam, mikor lesz már vajon vége? Mikor kap már észbe anyám? Mikor veszi észre, mennyire bánt ahogyan bánik velem? Hiszen nem egy sakktábla bábuja vagyok és nem is egy olcsó játékszer, mit kedve szerint mozgathat.

Olyan igazságtalan velem. Pedig én mindig jó, tisztelettudó voltam hozzá. Szó nélkül tűrtem tetteit az évek során. Egy rossz szavam nem volt felé. Mégis, úgy éreztem mintha ez nem jelentene neki semmit. De ha nem jelentek neki semmit, miért vagyok még mindig ezen a világon? Szeret egyáltalán valaki? Tényleg ennyire vagyok jó csupán, hogy kihasználjanak? Mi van, ha legközelebb egyenest én kerülök eladásra, nem pedig ruháim?

- Hé, te! - csapott két kéz vállaimra. Az ijedtségtől könnyeim egy pillanatra megdermedtek, fejemet felkapva azonnal felsikítottam. Vagyis csak félig-meddig. Ugyanis az ismeretlen fiú, aki előttem állt befogta a számat. - Na, ugyan. Azért ennyire nem kell megijedni. Vagy várjunk csak! Fogadjunk azért sikítottál, mert már most lenyűgöztelek jóképű arcommal. - valósággal dőlt belőle a szó, míg én hatalmas szemekkel, lefagyva néztem rá. Alig hallottam, amit mond, fátyolos pillantásommal alig bírtam kivenni alakját. Amint ott térdepelt előttem és beszélt hozzám, próbáltam elhátrálni tőle.

Sosem láttam még azt a fura, beszédes alakot. Pedig eléggé ismerhette a környéket, ha idetalált. Megpróbáltam feltűnésmentesen eltávolodni, ám pechemre ő ezt észrevette.