Szöul ismét elszakad a gyönyörű, meleg napsugaraktól. A sötét, eső fellegek ellepik az eget, távolról sem látni a gyönyörű kékséget, mely mindennap felettünk terül el. Még csak a korai reggel köszönti az embereket, mégis; a város, az emberek szorgosan készülődnek a későbbi órákra. Van, ki már az utcákat szeli sebesen, azért, hogy időben céljához érjen.
Én mindezt odafentről nézem, az ablakból, mi közvetlen az ágy mellett van, így nem kell különösebb erőfeszítést tennem annak érdekében, hogy kikeljek az ágyból, a biztonságos meleg kuckóból. Szemeim olykor még mindig leragadnak egy-egy pillanatra, de érzem, mégsem fogok visszaaludni. Mellettem az én angyalom, hősöm, mindenem szunyókál békésen, néhol hangosabban szuszogva, ezzel mosolyt csalva arcomra. Imádom látni békés, gyönyörű arcát. Hosszú szempillái kirajzolódnak a félhomályban, van esélyem még több mindent csodálni rajta. Nem akarom felkelteni, csendben veszem a levegőt, csendben elmélkedek.
Az életről, a mindennapokról, az utcán elhaladó emberekről, a reggelről, az esőről, a szerelemről, egy csésze kávéról, amit már most hiányolok. Hiába fekszik mellettem az, kit annyira szeretek, hiába vannak emberek az utcákon, most egyedül vagyok. Magamra vagyok hagyva gondolataimmal, kérdéseimmel. Nem vagyok szomorú, nem érzem szükségét társaságnak. Így most jó. Ebben a pillanatban most jó. Jobb nem is lehetne.
Azt mondják, az embernek kell egy bizonyos idő, amit csak saját magával kéne eltöltenie, amolyan egészséges magány. Ezek az esős reggelek kimondottan kedvezőek egy ilyen beiktatásához, még mielőtt elkezdődne a nap úgy igazából. Jobb ha hamar túlesünk az ilyenen. De itt vagyok én, nem vagyok magányos. Viszont tényleg élvezem ezeket a perceket. A problémák is ott vannak természetesen, csupán igyekszem háttérbe szorítani őket, mert nem ezért vagyok most egyedül. Mondjon akárki, akármit, szeretek gondolkodni. Esténként főként, de mint mondtam, a reggellel is tökéletesen megelégszem.
Kinyitom az ablakot, hadd borítsa el a szobát a friss levegővel keveredő eső illata, talán éberebb leszek tőle. Így még hangosabb a kinti világ, ez alkalommal nem zavar, sőt! Hallgatni kívánom a kinti életet, nehogy kimaradjak valamiből. Közben az úton minden létező jármű elhalad mellettünk a széles úton, amit már mindketten rég megszoktunk. Ekkor végignézek a hálószobán. Takaros, modern, pontosan elég kettőnkenk; nekem és az angyalomnak. Már három éve osztozunk ezen a kicsike, emlékekkel telt szobán. Az emlékek képek, idézetek formájában lógnak az ajtó mellett. Mosolyognom kell, ahogy szemeimmel végigkövetem az összeset. Három éve, mikor elkezdtük közösen gyűjteni az emlékeinket, jót és rosszat egybevéve, amiket nap, mint nap felidézünk hangos kacagások, bűnbánó ölelések, szájrapuszik kíséretében.
Erős késztetést érzek, hogy kimenjek a konyhába és igyak egy kávét, de nem akarom itthagyni kedvesem. Egyrészt nem akarom, hogy eltűnjön szemem elől, másrészt, mindig megvárjuk egymást, majd kéz a kézbe indulunk neki napunknak. Csak vele élvezetes rálépni a picit recsegő küszöbre, csak vele élvezetes kávét főzni, majd meginni páros bögréből, közben beszélgetni hétköznapi, kicsiny dolgokról. Mesélünk magunkról, egymásról, az életről, a gondolatainkról, a kérdésekről. Néha ugyanazt, néha valami újat is, különben már rég nem lennénk együtt. Három éve, hogy ő vált számomra a legfontosabbá, a legbiztosabb pontommá. Hálás vagyok neki, amiért szeret engem, időnként még magam helyett is. Hálás vagyok, mert létezik, mert velem van, s mindig tudatja velem, nem vagyok egyedül. Bár ha hamarabb kelek, akkor egyedül vagyok. Nem küld jelet. Butaság lenne emiatt a kusza gondolat miatt hibáztatni, hisz alszik. Oly gyönyörűen, oly bájosan. S nekem ez elég kiengesztelés gyanánt. Képtelenség elszakítanom tekintetem arcáról, mint a mágnes, vonz magához.
Most halk, titkos csókot lehelek orcájára, majd szája sarkába, közben ügyelek, nehogy felkeljen. Pedig úgy beletúrnék aranybarna hajkoronájába, karjai melegébe fészkelném magam, hátha lehetőségem adódna újra álomba zuhanni, hátha találkozhatnánk álmunkban. Persze, ilyen még nem történt, kevés is rá az esély, mégis akarom.
Mi tévő legyek? Maradni akarok még egyedül, vagy férkőzzek ölelésébe? - Ez is egy reggeli kérdés volt.
Csendben visszafordulok az ablak, az eső, az épületek, az ég felé. Borús, ellentétben áll hangulatommal. Nem maradtam le túl sok mindenről. Ugyanúgy siet a nagy embertömeg, a járművek, az idő. Csupán az eső türelmes. Lomhán, kényelmesen esik tovább. Őszintén szólva, boldoggá tesz.
Két kar fonódik derekam köré, testemben már most szétárad a meleg. Mosolyom kiszélesedik, fogalmam sincs még, mivel köszönthetném ezen a reggelen. Viszont a következő pillanatban ez a kérdés értelmét veszti, mert még közelebb férkőzik hozzám, mellkasa hátamnak simul. Állát nyakhajlatomba fúrja, mélyet szippant hajam illatából, már ha még van illata. Imádom, mikor ezt csinálja, hiába telt már el sok ilyen reggel, sosem tudom megunni. Mozdulatai változatlanok, mégis mindig vélek felfedezni bennük valami újat. Innen tudom, minden egyes nap újra beleszeretek.
- Jó reggelt. - szólal meg rekedtes hangján. Tekintete kissé álmos még, - már amennyire az ablak visszatükröződéséből látom - szemei duzzadtak, tehát jól aludt. Kezeimet kezeire vezetem, tökéletes a harmónia. Lehellete csiklandozza bőröm, tán bele is borzongok. Leírhatatlan érzések kavarognak bennem, kitölt a boldogság. Azt kívánom, bárcsak neki is el tudnám mondani, midnen nehézség nélkül, de ez lehetetlen. Akár szóban, akár tettben.
- Jó reggelt. Felébresztettelek? - súgom.
- Ühüm.
- Ne haragudj, nem akartam. - tényleg nem akartam. Így, titkomra is fényderül, amit szóvá is tesz.
- Ugyan. Nem emlékszem, mikor volt utoljára ilyen édes ébresztőben részem. - ajkait lágyan hagyják el a szavak. Ha lehet, még közelebb férkőzik hozzám. - Mióta vagy fent? - nehezedik rám.
- Egy ideje.
- Nem volt unalmas? - hallom, ahogy elmosolyodik. Megfordulnék, mindent megadnék, hogy láthassam, kezei azonban akadályoznak ebben. Beletörődve, nemlegesen rázom fejem. Csend járja át szobánkat, abból is a kellemes fajta. Közben lágyan ringatózunk, talán valami dalocskára, amit magában dúdol, ő vezet minket. Ezeket is imádom a reggelekben és benne is.
- Bánt valami? - puhatolózik.
- Nem. Meg akartalak várni, közben pedig gondolkodtam. Igazából... midnenen. Rájöttem, hogy szeretem az ilyen reggeleket.
- Milyen reggeleket? - szüntelenül mosolyog, hangjában vidámság bújkál.
- Amikor melletted kelek, melletted gondolkodok. Mikor megvárjuk egymást és mikor tudatod velem, hogy nem vagyok egyedül. - most már nem bírom megállni, muszáj vagyok szembe fordulni vele. Először is, elveszek fekete szemei mélységében. Megbabonáznak arcának vonalai, a finom mosolya, törődő tekintete amivel engem vizslat. Én is elmosolyodok. Nem várok többé, az ő hibája amiért türelmetlen vagyok.
Hálás csókkal indítom reggelét, mit azonnal viszonoz. Az idő siet, mialatt mi lassan becézgetjük egymás ajkait. Örömmel töltöm vele ezeket az értékes pillanatokat. Ez az én jelem, s hálám, amiért tudatja velem, nem vagyok egyedül.
Szóóval, ezt a kis szösszenetet ez a viedó, pontosabban dal ihlette: https://www.youtube.com/watch?v=1b4Mcza4dw0
Nagy vonalakban: ezt a dalt maga a fiú írta a nagymamájának, aki már három éve meghalt. A fiú tudatni akarja a nagyijával, hogy szeretné ha még mindig élne és még mindig mellette lenne. Szeretné, ha a nagyija tudatná vele, hogy nincs egyedül. Olyan gyönyörű és megható volt ez a dal, így lelki szemeim elé kúszott egy kép és hát muszáj voltam írni ez alapján egy - inkább szerelmesebb árnyalatú - kis fanfictiont. Őszintén szólva ezt most Jin-el képzeltem el, mert nem is tudom, számomra most ő passzolt ebbe a kis ficibe, de bárki mást is beleképzelhettek, ti szablyátok a határokat!😉 Remélem tetszett és köszönöm azt az időt, amit arra szántatok, hogy elolvassátok a történetem!
ŞİMDİ OKUDUĞUN
Párpercesek - BTS one-shots
Hayran Kurgu"Az ábrándok a jellem tükörvillódzásai." - Örkény István (Viszonylag) rövid történetek és szösszenetek, melyek egy-egy kusza gondolatból, álmokból meg miegymásból születtek.
