Érzem. Érzem a véremet, ahogy ereimben áramol, lüktet szél sebesen. Mint ahogy ujjaim szelik át különleges színpadi ruhám anyagát.
Egy kis érintés itt, egy simítás amott. Tökéletes. Én is éppen erre törekszem.
Érzem. Érzem bőrömet, ami most fénylik az izzadtságtól, ami összetartja folyton rángó izmaimat.
A ruha meg-meg tapad egyes helyeken, de remélhetőleg a következő mozdulattal elválik bőrömtől.
Érzem. Érzem mellkasom gyors összehúzódását, levegővételem útját, s valószínűleg a tüdőm is sípol levegőért könyörögve.
Én viszont nem állok meg. Az adrenalin nem enged. Az ezernyi Army Bomb, kéklően tündököl, ezzel egy hatalmas, kék óceánt képezve körülöttem. Bár néha csupán homályosan kapok rálátást.
Érzem. Érzem a rajongók tekintetét rajtam, hallom ahogyan folyamatosan nevemet kántálják.
Ez az, amiért folytatnom kell. Ez az, amiért tovább kell lélegeznem. Mély levegő, ki be, ki be. Jobb láb ide, majd két lépés után a bal. Új világot teremtek lépteimmel, amibe igyekszem az egész arénát bevonni.
Hiszen én vagyok a Remény, a Napsugár. Én vagyok, aki kitart. Én vagyok, aki lélegzik, aki megy tovább, történjék bármi.
Harcolok. Táncolok. Egyesülök a sikoltó tömeggel. Igyekszem sokat mosolyogni. Megint egy új mozdulat, majd ugyanez. Nagyjából a szám közepén járhatok, nemsoká itt a tetőpont. Most nem ronthatok el semmit. Most kell tökéletesnek lennem. A többiekért, az Armykért, értem.
Érzem. Érzem, ahogy lábaim legszívesebben összecsuklanának.
Ezt nem engedem. Egyenlőre még én uralom saját testem. Én mondom meg, mikor állok meg.
Érzem. Érzem, izmaim csikorognak, fájdalmasan húzódnak egymáson. Már ekkor tudom, holnapra teljes testem sajogni fog. Annál jobb, ez is csak azt jelenti, próbálom a lehető legjobbat kihozni magamból. Arcom a mosolyok alatt össze-össze húzódik a fájdalomtól, a szúró érzéstől, amit főként vádliaimban érzek.
De ez semmiség. Nam végigtolt egy egész koncertet sérült bokával. Kook majdnem kiütötte magát. Hozzájuk képest én még a határát sem súroltam az önsanyargatásnak.
Érzem. Érzem látásom ismét elhomályosul, s amint lábamat lendítem, fejem zsongani kezd. A világ lassan forog, az Army Bombok most már egész körökben lebegnek körbe. Igyekszem bízni, adrenalin löketem kitart a végéig.
Mert most, ebben a pillanatban lélegeznem kell. Ennyi csupán. Lélegezz. Menj tovább. Csináld. Hisz még csak ez után jön a java a többiekkel. Nincs időm megállni, nincs időm pihenni. Azt majd a hotelben, vagy esetleg a tagok szólószámainál, de addig teljes gőzerővel hajtok.
Érzem. Érzem szívem egyszerre sír s nevet. Nevet, hiszen ez az, amiről álmodtam. Ezt akartam csinálni kölyökkorom óta. Ez volt a nagy álmom, a mindenem, a reményem. Ez az én esélyem tündökölni, teljességgel önmagamat adni. Eggyé válok a zenével, sodródok a dallammal. Sír, hiszen nagy feladatot adtam ma este neki. De ahogy én is, ő is lélegzik. Kitart. Rendíthetetlen. Mozdulataim továbbra is pontosak, kiélezettek. Semmi sem tűnik fel senkinek. Pompás. Ahogy akartam. Ekkor pedig, meghallom, ahogyan a rajongók folyamatosan nevemet kántálják egyre hangosabban.
Érzem. Ezek után a francot sem érdekli, ha szédülök, ha nem látok, ha majd' elájulok.
Már csak egy perc maradt a számból. Érzékeim újból tiszták, mindent pontosan látok és hallok. Ez az. Teljesítem feladatomat. Lélegzem. Tovább táncolok. Pörgök-forgok, szaladok, mosolygok, éljenzem a tömeget.
Tudom. Minden lélegzetet, minden harcot megér az a vastaps, az az éljenzés, a rajongók tekintete, ami nagyrészt fátyolos az örömkönnyektől. Szédülve hajolok meg a többi táncossal, de arcomra ráfagy a mosoly.
Leérkezve a színpadról legszívesebben összerogynék. De társaim miatt tartanom kell magam. Fejem kótyagos, mintha ittam volna, pedig az egyetlen folyadék, melyet testembe juttattam a koncert folyamán, csak víz.
- Hobi hyung. - siet oda hozzám Jiminie. Valószínűleg látszódik arcomon a sápadtság, hiszen aggódva figyeli minden egyes porcikámat, rezzenésemet. Hányingerem támad. Nem, nem lehet. Lélegezz. Harcolj. Ki majd be, ki és megint be, aztán ki. Az alacsonyabbik vállára helyezem kezemet. Szélesen elvigyorodok.
- Menj, sok szerencsét. Megleszek. - lélegzem. Tovább megyek. Ám pár lépés után úgy érzem, izmaim felmondják a szolgálatot. Gyorsan egy hozzám közeli székbe ülök. A sminkesek, stylist, asszisztensek egyből körém gyűlnek. Lélegezz. Meg fogja érni. Ez nem szenvedés. Nem rosszullét. Nem vagyok rosszul.
Csontjaim sajognak. Izmaim fájdalmasan húzódnak össze. Vérem zakatol. Egész testem izzadtságban úszik. Hajam összekócolódott. Mellkasom elnehezedik. Összegörnyedek. Fejemet nehéznek érzem. Látásom homályos. Forog velem a világ. Úgy érzem, rögtön viszontlátom azt a pár falatot, amit még kezdés előtt ettem. Orromból egyszercsak vér kezd szivárogni. Mindenki aggódva áll körbe. De én...
Én lélegzem és tovább harcolok.
KAMU SEDANG MEMBACA
Párpercesek - BTS one-shots
Fiksi Penggemar"Az ábrándok a jellem tükörvillódzásai." - Örkény István (Viszonylag) rövid történetek és szösszenetek, melyek egy-egy kusza gondolatból, álmokból meg miegymásból születtek.
