Párpercesek - BTS one-shots

That's us - Taehyung (BTS)

- Békés, igaz? - hallottam búgó hangját magam mellől. Mai napig beleborzongok hangja selyemszerű mélységébe.

- Igen. - sóhajtottam megadóan. Május végén, a nyár közeledte miatt, már kellemesen elücsörögtünk lakásának teraszán, miközben csendben vizsgáltuk az esti kilátást. A város, noha hétköznap volt, egyáltalán nem aludt. Sőt, erre még mi is rásegítettünk, mikor anno, két évvel ezelőtt felszereltünk egy égősort a falba szögezett szárítókötelekre. Ez fog a legjobban hiányozni, mert mikor alatta ültünk, úgy éreztem, mintha a csillagok csakis miattunk volnának. Mintha körénk gyűltek volna és figyelnének minket, miközben minden porcikánkat beragyogták. Mára viszont, pár égő kiégve, pár pedig pislákolva égett, néha homályt húzva körénk. A csillagok is kezdtek elpártolni mellőlünk.

Igaz?

Tudtuk, már hosszú ideje tudtuk... nem is, inkább éreztük. Éreztük, hogy valaminek itt a vége. Ez viszont elsősorban nem az égősor volt. Szomorú vagyok? Nem is tudom. Valahogy számítottam erre a pillanatra. Amikor rá kellett jönnöm, talán rosszul döntöttünk, s nem egymásnak lettünk teremtve. Az utóbbi hetekben mindketten önzőbbek lettünk minden szempontból, pedig azt hittük, ez a szeretet.

Igaz?

Nos, tévedtünk. Korántsem volt szeretet. A szeretetet érző ember nem viaskodik a másikkal, nem vágnak egymáshoz csúnya szavakat, nem mondanak olyat, amit később megbánnak. Mi ezt mégis megtettük. De talán jobb is így. Voltak dolgok, amiket már régóta meg kellett volna beszélnünk. Ám nem akartuk bántani a másikat, s pont emiatt, jószándékunk okozta a gyerekes viselkedést. Sosem mondta, én viszont tudtam. Nem érzett már úgy, mint az elején.

Lassan magamról is elmondhattam ugyanezt. Kettőnket már csak a gyerekes jószándék és a megszokás ragasztott össze. Időközben a ragasztó elengedett, össze nem illő darabkáink pedig egyre éleződtek, felsértve a másikét.

Igaz?

- Lassan ideje mennem. - tápaszkodtam fel. Sporttáskám, amibe összepakoltam minden dolgom, az ajtó előtt hevert, útra készen. Én készen álltam? Nos...

- Nem lehetne... - fordult hirtelenjében utánam, mire megtorpantam - nem lehetne, hogy maradj még egy kicsit? - vállaim fölött viszavezettem szemeibe tekintetem. A megszokott koromfekete ékszerek bizonytalanul, ijedten villogtak az égők alatt. Őszintén szólva, minél hamarabb el akartam tűnni, mert fojtogató érzés uralkodott el rajtam. Nagyot nyelve fordultam sarkon. Testem még mindig, kitartóan ragaszkodott. Leguggolva elé, kezeimmel közrefogtam puha, húsos orcáit. Bűntudat kezdte mardosni szívemet, amiért a régi, sziporkázó érzés elmaradt. Pedig ezt imádtam a legjobban. Mindennél jobban szerettem megragadni arcát, mert ilyenkor elértem, hogy csakis rám figyeljen. Pár pillanatig mindig mélyen tekintetébe temetkeztem, majd a lehető leggyorsabban s legsunyibban kaptam ajkai után.

Emlékeimben úszkálva simogattam ujjaimmal bőrét. Régen minden egyes másodpercben vágytam érintésére. Régen minden egyes másodpercben közel akartam tudni, meg akartam érinteni, meg akartam csókolni. Most viszont az egykori magukat önként felkínáló ajkak nem ejtettek rabul. Bőrének puhasága ugyan kellemes volt, de ez nem volt elég ahhoz, hogy szívem majd kiessen mellkasomból.

Szomorúan, bocsánatkérően meredtem arcára. Jóleső sóhaj hagyta el ajkait, mikor ujjaimmal a szokásos felfedezőútra indultam. Orrának vonalával kezdtem, ahonnan felfele vitt utam. Óvatosan hagytam érintésemet szemhéjain, majd még fentebb, körberajzoltam szemöldökének vonalát. A gyér fényben olyan gyönyörű volt, akár egy angyal. Kopogó szemeit félig nyitotta fel, mikor én már ajkainál s állának élénél jártam. Tökéletes volt, még mindig. Csendben fürkésztük egymás tekintetét. Bűntudatom egyszeriben fájdalommá, csalódottsággá változott, hiszen hiába számítottam rá, pokoli volt ráeszmélnem: az az egykori heves, szerelemmel teli tekintet, ami ugyanúgy vágyott rám, mint én rá, az égőkhöz, a csillagokhoz hasonlóan kialudt.