- Mi a franc van veled mostanában? Akármit csinálok, neked semmi nem jó. Már nem vagyok elég? Vagy mi? - vágja be mögöttem hangosan az ajtót. Arcomon könnyek gördülnek lomhán. Nem... ő ezt az egészet nem érti.
Nem azért próbálom napról napra távolabb taszítani magamtól, mert nem elég. Nem azért nem jó semmi, mert nem próbálkozik eléggé. Nem, semmi ilyen nincs a pakliban.
A helyzet a következő: félek. Túlságosan félek. Olyan hirtelen jött ez az egész, olyan hamar belevágtunk. Ő az, aki megtanított szeretni, nem csak másokat, hanem saját magamat is. Ő az, aki most az otthonom, akitől elég egy szó, egy reggeli homlokpuszi, vagy akár egy simítás a hajamban. Képes jobb emberré tenni, képes kiszínezni lelkemet. Ledöntötte szívem köré épült falaimat, de úgy, hogy azokból semmi nem maradt. Egy porszem sem.
Ő az egyedüli, akit akarok. Minden porcikáját, szőröstül-bőröstül. Nem számít, mit tett rosszul, vagy jól, nem számít miket mond vagy tesz. Nem számít már nekem semmi. Ha vele vagyok, akkor csak mi létezünk, csak mi számítunk és szarunk a vilgába.
Az egyetlen kérdés az az, hogy én megérdemlem-e őt? Én elég vagyok-e számára?
Karjaimat keresztbe fonva mellkasom előtt, neki háttal állva próbálom elfojtani zokogásom. Nem, biztos, hogy nem. Jobb lenne neki nélkülem. Jobb lenne neki mással. Nem érdemlem sem őt, sem a szeretetét, ami egymagában felér egy csodával. Félek, hogy elveszítem, félek, hogy összetörök, ha elveszítem.
Így ezt megelőzve, inkább gyűlöljön, inkább dobjon el most, eképp, mert felkészültem. Elengedem, mert szeretem. Nagyon, nagyon. Borzasztóan. Legszívesebben görcsösen belekapaszkodnék, s nem ereszteném soha. De nem lehetek ilyen önző. Nem tarthatom magam mellett.
- Mi a baj? Miért nem mondasz nekem semmit? - lép elém, kétségbeesetten kérdezősködik. Én viszont még csak rá sem merek nézni. Szemeimet összeszorítom, ajkaimat erősen összenyomom, ám rázkódó testem elárul. Közelebb lép, s mielőtt újra felállíthatnám közénk a távolságot, összecsuklok. Ő pedig követ a padlóra. Karjai olyan szorosan tartanak, hogy a menekülés azonnal kizárul lehetőségeim közül. Illata megbódít, melegsége felemészt. Megőrjít, mégsem bírnék ezek után eltávolódni. Nem tudnék nélküle élni. Mégis... - Kérlek, mondj valamit. - ujjai jólesően simogatják hajamat. Ez az ember maga a jóság. Szíve képes volt enyémet is befogadni maga mellé, s életben tartotta minden egyes nap minden egyes percében. Már egy ideje egymásért dobogtak. De tényleg nem érdemlem meg, nem tettem semmi jót érte.
- Nem megy... - súgom rekedten füle mellett - Nem bírom tovább. - keze megáll hajkoronámban, érzem izmait, miként dermednek meg. Mintha lélegzetét is visszatartaná. - Nem érdemlem meg a szereteted, téged. Nem megy. Nem tudok semmit adni neked. - már nem maradt hely köztünk, ennek ellenére, ha lehet, még közelebb von, arcát pedig nyakhajlatomba rejti.
A nagy búsulgatás közepette meleg leheletét érezve bőrömön szívem nyugodtságra hajaz. S ekkor érzek némi nedvességet bőrömön. Szipogás, csepp-csepp. Hajamat könnyei tincsekbe állítja én pedig csodálkozva simítom ujjaimat fájdalmasan puha hajzuhatagába.
- Hogy mondhatsz ilyeneket? Miért becsülöd le ennyire magad? - súgja két szipogás között, én pedig valamennyivel szorosabban próbálom magamhoz vonni. Érzem, tudom, kell nekem. Ez kell. Ő kell. - Azt mondod semmit nem adtál, holott ideadtad mindened. Hogyan kérhetnék ennél többet? Hogyan tudnál nekem ennél többet adni? - nem bírom felfogni ennek az aranyszívű embernek a létezését. Szomjazom minden egyes szavára a hangjára. Több kell nekem, önző akarok lenni. De nem tehetem. - Segítek szeretni önmagadat. Segítek, hogy többé még csak gondolni se tudj hasonló dolgokra. De cserébe - ujjai lassan simulnak orcámra, ahonnan finoman letörli a sós könnyek maradványait. Én is így cselekszem. Homlokát enyémnek dönti, orrunk hegye már-már összeér - ne engedj el soha. Ne távolodj, ne fordulj el tőlem. Oké? - reménykedő pillantása lelkemig ér s ha lehet, méginkább felmorzsol. Hatalmába kerít, uralkodik felettem. Nyert. Minden rossz gondolat továbbra is ott villog a fejemben, de muszáj vagyok elnyomni őket, mert nem érek rá velük foglalkozni.
- Oké. - törlöm le könnyeit óvatos mosolyra húzódó ajkairól.
KAMU SEDANG MEMBACA
Párpercesek - BTS one-shots
Fiksi Penggemar"Az ábrándok a jellem tükörvillódzásai." - Örkény István (Viszonylag) rövid történetek és szösszenetek, melyek egy-egy kusza gondolatból, álmokból meg miegymásból születtek.
