Párpercesek - BTS one-shots

Angyali keresztszülők - Jin (BTS)

A hétvégén a nővéremék elmentek üdülni. Természetesen kettesben, mert szombatra esett hetedik házassági évfordulójuk. De akkor én hogy jövök a képbe? Ez egyszerű.

Már született egy gyönyörű szép, okos, örökmozgó kisfiuk, a keresztfiam, Dohyun. Seokjin, a férjem pedig a csöppség keresztapja volt. Dohyun már betöltötte ötödik életévét is, mégis olyan volt, mintha még mindig pici, törékeny kéthetes baba lett volna. Legalábbis nekem. Sajnos gyorsan telik az idő.

Csütörtökön elhívtuk őket ebédelni, ha már ezen a napon nővérem ránk bízta keresztfiunkat. Nekünk még nem volt gyermekünk, viszont sokszor beszélgettünk erről Seokjinnel. Mindketten úgy gondoltuk, egy kisfiú vagy kislány merőben a következő szintre emelné kapcsolatunkat. Emellett, főleg én szerettem volna már betölteni az anya szerepet. Imádtam a gyerekeket, velük beszélgetni, játszani. Seokjin pedig mindenben támogatott. Viszont egyértelmű döntést még mindig nem hoztunk.

- Biztos nem baj, ha itt marad? Szívesen elvisszük anyuékhoz is, nem akarunk zavarni. - végül az ebéd után rövidesen elérkezett a búcsúzás. Épp kikísértük nővéreméket kocsijukhoz, Dohyun a karomban kezecskéit szorosan nyakam köré fonta. Kedvem lett volna ezernyi puszit nyomni puha pofijára.

- Viccelsz? Már miért zavarna? Nagyon jól elleszünk, ne aggódj. Vigyázunk rá. - magabiztosan mosolyogtam nővérem felé. Ő félrebiccentve fejét, viszonozta gesztusom. Láttam rajta, nehezére esik kisfia nélkül elmenni, mert már megszokta, hogy mindenhova magával viszi. Azonban ezen alkalom kivétel volt s véleményem szerint, férjével mindketten megérdemeltek egy kis időt kettesben.

- Jól áll a kezedben a gyerek. - intézte utolsó szavait felém, majd válaszomat meg sem várva szállt be az autóba. Szerencsére kezdett sötétedni, így nem láthatta, hogyan jövök zavarba, hatalmas mosollyal arcomon. Boldogság nőtte ki magát mellkasomban, hiszen nagyon jól esett ezt hallani, amolyan megerősítés volt számomra. A kocsi elindult, és keresztfiammal együtt addig integettünk szüleinek, míg le nem fordultak a kereszteződésben.

- Na picim. - fordulok Dohyun felé - Mit szeretnél csinálni? - ismerős, huncut szemei vadul csillogni kezdtek.

- Játszunk, Imó? - valahogyan kezébe került egy hajszálam és azt kezdte tekergetni ujjacskái között. Közben elindultunk vissza a házba. Odabent Seokjin a megmaradt ennivalót csomagolta el, majd a piszkos evőeszközöket kezdte el mosni. Ha valamit nem fogok megbánni az életben, az az, hogy hozzámentem. Jobb férjet kívánni sem kívánhattam volna. A tenyerén hordozott, kérés nélkül segített ott, ahol tudott, mint például most is. Persze, hálám soha nem maradt el. Kétség sem fért hozzá, megtaláltuk társunkat a másikban.

Lágy mosollyal léptem be a konyhába. Férjem valószínűleg elmerült saját lelkivilágában, mert nem vette észre érkezésünket. Dohyun előre hajolva finoman megfogta a vállát, de még így is megijedt.

- Jaj Jagi, a szívbajt hoztátok rám! - fordult felénk meglepetten. Keresztfiammal együtt felnevettünk, amihez ő is csatlakozott.

- Ne haragudj, nem direkt volt. Valamin nagyon elgondolkodtál. 

- Ami azt illeti, azon gondolkodtam, hogy hétvégén mehetnénk valahova. Mit szólsz, Dohyunie? - puszilta meg a csöppség feje búbját. Szívmelengető pillanat volt ez. Simán el tudtam képzelni magunkat, pár évvel később, a saját gyermekünkkel. Talán nem sokára be is teljesedik álomképem.

A belém csimpaszkodó kisfiú félénk mosoly kíséretével válaszolt. - Megyünk a vidámparkba? - kedvesemmel egymásra néztünk. Egyetértően bólintva, meg is lett a hétvégi programunk.

- Ha oda szeretnél menni, akkor igen. - Dohyun, kisgyermek lévén azonnal fellelkesülve, boldogan kiáltozni kezdett.

- Gyere Dohyunie, menjünk játszani, kepu majd később csatlakozik. - adtam puszit arcára, utána ismét Seokjin felé fordultam - Köszönöm a mosogatást, drágám.