Párpercesek - BTS one-shots

Get funky - BTS

- Ah, meddig kell még menni? Leszakad a vádlim.

- És még hogy a táncosok strapabíróak. - mormogom, miközben szemeimet megforgatom, mosollyal arcomon. - Tudhatnád már, mindjárt ott vagyunk. Igyekezz ha nem akarod, hogy itt hagyjalak. - szólok hátam mögé, amire csak egy nyögést kapok válaszként. - Addig légyszi Hoseok, bírd ki nyavajgás nélkül.

- Te könnyen beszélsz drága barátnosném, mikor én cipelem helyetted is a fél mázsás táskádat. - morogja.

- Hm. - rántok vállat - A fogadás az fogadás. - végre valahára a falépcső háromnegyedénél tartottunk, majd már a szokásos, ezüst színűre mázgált drótkerítés állja utunkat. Egymás mellé érkezve a fiú mindkét táskát átdobja, amik hangos puffanással érnek földet.

- Mész, vagy menjek? - pillantok a nálam magasabbra. Győzelemittas vigyorom szélesedni kezd izzadtságtól gyöngyöző homloka látványára. Hangosan fújtat egyet, tekintete pedig találkozik enyémmel. Szemeiben pajkos csillogás csücsül.

- Hölgyeké az elsőbbség. - bólintva kezdek el mászni s egyáltalán nem esik nehezemre pár lépés múltán táskáink mellé érkezni. Hoseok két másodperc múlva követ és haját megigazítva felkapja mindkét táskát. Én zsebre dugott kézzel teszem meg azt a pár métert, ami még hátravan a titkos helyünkig.

A szirt legszélső peremétől talán két méterrel bentebb volt egy alacsony kőfal, azok mellé dobja Hobi táskáinkat.

- Végre már. Azt hittük lekésitek, annyit tököltetek. - köszönt minket jókedélyűen Namjoon.

- Hobit cseszd le, ő lassított le minket. - vonom meg ismét vállam.

- Persze. Fogadjunk te még lassabban értél volna fel. - védi magát azonnal Hoseok.

- Ha versenyezni akarsz, állok elébe. - nyújtom ki rá nyelvem. Ám mielőtt a szócsata úgy igazándiból elkezdődhetne, ismételten egy újabb alak tűnik fel.

- Rin szívem! Csak hogy itt vagy. - karol át nyakamnál fogva, amitől már meg sem rezzenek. Hisz Taehyungnál ez már természetesnek számított. - Hobi hyung. - biccent a fiú irányába.

- Hali Tae. - vezetem derekára kezemet, viszonozva gesztusát. Megfordítva mindkettőnket, egyszerűen leülünk az alacsony kőfalra.

Beszélgetni kezdünk mindenféléről, hülyéskedünk, nagyokat nevetünk, miközben nem zavar senki sem.

Még talán két éve bukkantunk erre a helyre, amikor is Taehyungnak az a hihetetlen ötlete támadt, hogy menjünk el túrázni. Persze nem akartuk megbántani, és úgy láttuk, ez a program csapatépítő is lehet, tehát nekiindultunk. Célul pontosan a város legmagasabb, tengerpart melletti hegyét tűztük ki. Drága kis csapatom imádta a kihívásokat, éppen ezért imádtam annyira társaságukat.

Csapatépítőt említettem az előbb? Nos, ha a heves civakodások, amik szerintem még a partig is elhallatszottak, és az "egymásra-megharagudtunk-ezért-nem-beszélünk" csapatépítőnek számít, akkor igen, ez pontosan az a túra volt. Már épp leléceltünk volna páran, mikor Tae felkiáltott, hogy menjünk fel utána a lépcsőn. Kételkedve, puffogva másztuk meg a recsegő faléceket, közben magamban reméltem, volt értelme Taehyung után loholni. Azon a ponton már nagyon elfáradtam a felfele gyaloglástól, ráadásul nyár lévén izzadtan, porosan, mocskosan lépcsőt mászni egy hegyen úgy, hogy még hátravolt a visszaút, nem igazán tett boldoggá. Fejben már ezerszer is leteremtettem a csapat dilijét, de utólag belegondolva...

Mindannyian lehurrogtuk Taet, amiért egy lezárt területhez ráncigált fel minket. Az akkoriban még rozsdás láncra ki volt függesztve egy tábla, amin a "Magánterület" felirat ékeskedett, s csakhogy biztosan kioltsa az ide látogatók felfedezési kedvét, a bejáratot egy szép, ezüstlakat fogta össze.