Párpercesek - BTS one-shots

Az ok, a fények játéka - Namjoon (BTS)

A fények, a hangok, az óceán enyhe sós illata cikázik körülöttünk, ahogy egymás szemében elveszünk egy-egy örökkévalóságig tűnő pillanat erejéig.

Szívemből kívánom, hogy ez sose érjen véget s szívemben remény szikrája lobog; azt remélem, te ugyanúgy élvezed a meghitt légkört, szinte már olyan nagyon szomjazol rá, mint a levegőre.

Már három napja vagyunk itt, mégsem tudom megunni az estét az óceánnal, na meg persze veled és az általad okozott érzéseimmel, melyeket legfőképp a boldogság, az irántad érzett kimondhatatlan szerelmem, nem utolsó sorban pedig nyugalom tesz ki.

Mert bizony, melletted megtaláltam nyugalmam, magam. Melletted megtaláltam az őszinte szerelmet, a reményt, a boldogságot. A kimondatlan érzelmeket, a fájdalmat, a pajzánságot, a türelmességet s annak ellentétét. A kapzsiságot, a törődést. Mindent, amit ismerni akartam. Mindent, amit ismernem kell emberként.

Hálás vagyok én, most is ezt próbálom neked elmondani, csöndben, közben segítségül hívom a fényeket, amik arcomnak keretet adnak, ahogy a korlátnak dőlve, veled szemben állok. Hol rózsaszínűek, hol kékek, hol narancssárgák. Néha még esetleg zöldnek is mondhatóak, bár figyelmemet csak is rád korlátozom. Nem akarom elrontani a pillanatot.

Közelebb kerülsz hozzám, fülemben már nem hallom utolsó szavaid. Igazából a világ is megszűnik körülöttem, mikor megérzem illatod, mikor megérzem selymes bőröd az enyémen.

Ismerjük egymást. Olyan jól ismerjük egymást. Tudom, hogy meg akarsz csókolni. Tudom, hogy ki akarod tárni elméd s szíved előttem. Mert nem sokkal ezelőtt sorsunk végleg keresztezte egymást. Eggyé váltunk. Felvettem neved, tudattuk másokkal, ezentúl hozzád tartozom.

- Még mindig alig tudom elhinni. - súgod, amint ujjbegyed eléri államat. - Pedig már majdnem két hete... - képtelen vagyok nem mosolyogni. Szavaiddal megerősítetted érzésiem, egyszerűen tudtam, még most is tudom, neked is fontos ez az egész. Ettől csak még több pillangó éled gyomromban.

- Jobban teszed pedig, ha elkezdesz hinni benne, különben szomorú leszek. - nyújtom ki nyelvem, közben kezeim utat találnak nyakad felé, kezdve gyengéd kezeidtől, izmos karjaidon, széles vállaidon át. Minden egyes centiméternyi lehetőséget megragadok, hogy bőrünk találkozzon. Nem tehetek róla, de megőrjít az az elektromosság, melyet minden érintkezésünkkor érzek. Mohón, többet és többet akarok belőle.

Kezeim szorosan nyakad köré kulcsolom. Nem sokáig bírom már azt a csekély távolságot sem, ami még elválaszt tőled.

Közben elmosolyodsz gyerekességemen, majd kezeid gyöngén mégis határozott mozdulattal derekamon landolnak, ezzel arcaink ismét pár centivel közelebb vannak egymáshoz. Olyannyira közel, hogy orrunk össze is ér.

- Ígéretet tettem. Mellettem sosem lehetsz szomorú. Most sem vagy az, mindez csak a fények játéka.
- Hm, lehetséges lenne, hogy lebuktam? - sóhajtok drámaian.
- Naná, a férjedet nem tudod átvágni. - kacsintasz, míg mosolyod játékos vigyorba csap át. Erre egy szintén játékos vigyor a válaszom.

Szívem megdobban a "férj" szó hallatán. Titkon néha még nekem is nehezemre esik elhinni ezt a gyönyörű valóságot. Szemeimben könnyek gyűlnek, a hála miatt, mit egyszerűen nem tudok elmondani neki. Amiért őt adta nekem az ég. Mindenemről lemondanék csak azért, hogy velem maradhasson. Mert nem kell nekem senki és semmi világi, ha őt szerethetem.

- És nem is akarom átvágni. Egyszerűen mindent köszönök. Bárcsak megállna az idő. - fejemet elrejtem mellkasodban, csöndben hallgatom szívverésednek lágy dallamát. Érzem, közel vagyok, hogy álomba szenderüljek karjaid közt, miközben a sós levegő és illatod keverékét tudom tüdőimben. Sokadjára jövök rá; te vagy az én templomom, a világom. A biztos pont az életemben, ahová mindig visszatérhetek. Ahol mindig szeretettel fognak várni s fogadni, majd aztán útra bocsájtani.

- De hisz akkor hogy lenne közös jövőnk? Hogyan teremtenénk otthont, hogyan lennének gyermekeink? Hogyan nevelnénk fel őket? Hogyan lennének nehéz és felhőtlen boldog időszakaink? Hogyan lennének unokáink, boldog öreg éveink? Hogyan élhetném le veled az életem? - tűrsz egy kóbor hajtincset fülem mögé. Döbbenten emelkedek fel, majd nézek szemeid mélyébe. Melegség vesz körül, tápláló tűz ég pupilládban.

Kérdéseid komolyak és súlyosak. Egyszeriben azon kapom magam, hogy első könnyem utat tört magának. Lomhán éri el szájam sarkát, ahonnan ujjaddal azonnal letörlöd. A vigyor halvány mosollyá lágyul. A pillanat az eddigieknél is meghittebbé válik.

- Igaz... igazad van. - bólintok. Halkan felnevetsz, ismét közelebb húzol. Ajkaid már az enyémeket súrolják. Tekintetünk egybefonódik, testünk lassan összesimul. Kérnem sem kellett, de megállította az időt. A szemében felcsillanó fényekkel, bőrével, bársonyos hangjával, csókot kicsalni készülő ajkaival.

- Szeretlek. - csúszik ki ajkaim közül. Ő a nagy Ő. A legjobb barátom, a párom, a szerelmem, a lelkitársam. A mindenem, a szemem fénye, a világom. Az életem értelme s nem utolsó sorban a férjem, az én másik felem.

Válaszként egy csókot lehel számra. Ebből az egy csókból lesz kettő, három, de utána már nem is a számokkal törődök. Nem ez a lényeg.

Együtt voltunk, vagyunk és leszünk. Mert egymásnak vagyunk teremtve.

A csókcsata után ismét egymás arcát pásztázzuk. Nem kellenek szavak, hogy tudjuk, mire gondol a másik.

Hiába a fények játéka, tudjuk; boldogok vagyunk, friss házasok. Előttünk a jövő, amit ketten fogunk felépíteni. Izgatottak vagyunk, szerelmesek. De azt hiszem, ennek a tökéletlensége koronázza meg a mi tökéletességünket.

Ezt pedig még a fények játéka sem torzíthatja el.