Klarantina [✔] {Javításra vár}

2.

Mindenki dermedten ült egy helyben, láttam még Lemir is ledermedt egy pillanatra.

- Badarság – legyintett Lemir. Vállat rántva fordultam újra az erdő sötétje felé, de egy tekintett nem hagyott nyugodni. Sajnos azt a tekintetet túl jól ismerem ahhoz, hogy elfelejtsem. Hallottam ahogy mindenki vígan beszélget, vacsorázik én mégsem tudok. Érzem, hogy a Király mellettem ül én mégsem tudok rá figyelni. Szapora lélegzetvétellel néztem félszemmel a vörösen izzó szemekbe, amikben megcsillantak a tűz lángjai. Gyilkolás csillant meg a szemeiben, mégis lehunyta és elsétált hangtalanul.

- Nehogy azt hidd, hogy mindenkit meg védhetsz – mély hangjára a vállamhoz kaptam, és csak bámultam magam elé. Mai napig érzem azt a fájdalmat, azt a kínt, amit akkor éreztem miatta. Tizenhárom esztendős voltam amikor apám elküldött fáért, én pedig hallgattam rá. Kár volt. Azon a napon találkoztam először Qvijjel, és reménykedtem az is volt az utolsó. Seremi nyerítésére felkaptam a fejem már lovam felé fordítva a tekintetem. De ő nem csinál semmit csak dobog és nyerít.

- Minden rendben? – Ricker hercegre kaptam a tekintetem aki túlontúl közel volt hozzám. Ösztönösen hátráltam tőle, de akkor valakibe ütközött a hátam. Hátra néztem a vállam felett, és szembe találtam magam Lemirrel. Aprót bólintottam, és újra előre fordítottam a fejem.

- Minden rendben, köszönöm – motyogtam. Herceg kétkedve nézett rám, de bólintott és vissza leült az öccse mellé.

- Inkább aludjunk. Hajnalban indulunk – Alfman király szavaira mindenki bólintott és a saját fekvőhelyéhez sétált, addig két katona a tűznél maradt, és persze én. Nem tudok így aludni, azzal a tudattal, hogy Qvij itt van körülöttem.

Vállamat markolászva ültem és a narancssárga lángokat bámultam. Nem tudtam aludni, mind végig éreztem az égető tekintetét a hátamon. Hideg futkosott végig rajtam, pedig a tűzhöz közel voltam. Érzem őt, magát a jelenlétét, mintha egyenesen mögöttem állna és csak arra vár, hogy mikor csaphat le rám újra. Én vagyok az egyetlen, aki túl élte vele a találkozást, amit egyedül a szerencsének köszönhetek. Így van, csak egy szerencse volt.

✝

Már hajnalodott, amikor kezdett elmúlni a hátborzongató érzésem, de akkor már nem tudtam aludni. Mindenki ébredezett, sőt a két Herceg is felébredt. Láttam szemeikben a döbbenetet amikor rám néztek, de csak bólintottak, amit kénytelen voltam viszonozni. De amikor hallottam, hogy a két katonával beszélnek, akkor ideges lettem. Hiszen a két katona kérdezték, hogy miért nem pihenek le. Sőt mondták, hogy menjek nyugodtan aludni, de én nem mentem. Amint láttam, hogy felém lépdelnek felpattantam és Seremihez siettem. Nincs én nekem hozzájuk kedvem, se hangulatom csak minél hamarabb ott akarok lenni és tudni, hogy mit is akar tőlem a Király.

- Freja – nem néztem hátra csak Seremi nyakát simogattam, aki nyugalomba legelészett. – Nem sokára oda érünk. – Bólintottam. – De készülj fel egy valakire – erre már hátra kaptam a fejem Lemirre.

- Kire? – kérdeztem. Teljes testemmel felé fordultam, és a szemeibe néztem.

- On'Cloud Király legidősebb fiára. On'Cloud Zaramin – név hallatán ökölbe szorultak a kezeim. Mindenki ismeri az On'Cloud nevet. Az a név, aki nem ismer könyörületet. Legyen gyermek, leány, öreg, őt nem érdekli amíg nem adsz neki tiszteletet. Ha az nincs meg felé, véged!

- Miért van Királyudvarhelyen? – kérdeztem halkan.

- Részt vesz a királyi tornán.

- Tehát maga a Király is ott van – sóhajtva simított a tarkójára, majd bólintott. – Miért? – Kérdőn nézett rám. – Miért akar? Mit akar tőlem? – el néztem Lemir mellett, egyenesen Alfman király szemeibe. De újfent nem kaptam választ csak mosolyt, ami kezdett engem idegesíteni. Hátat fordítva nekik felugrottam Seremi hátára és távolabb lépdeltem tőlük. Nem fogok újra a Király mellett menetelni, elegem van. Már-már inkább otthon lennék mint itt, talán még Qvij is jobb lenne. Nem, ez önmagában is abszurdum.