Klarantina [✔] {Javításra vár}

1.

Hajnalok hajnalán, ahogy kelni szoktam, már 12 éves korom óta, most feszült voltam. Sokkal feszültebb, pedig még nem is találkoztam a családommal. Nem tudom, hogy mi fog történni ezen a napon, de valami fog, ami nekem semmi jót nem fog hozni. Ágyamban feküdtem, kezeimmel a takarómat markolásztam és csak bámultam a szobám rozoga plafonját, nem olyan sokáig.

- Freja! - apám hangjára keserves sóhaj hagyta el az ajkaimat. Semmi kedvem felkelni, se megmozdulni, de inkább mint a verés. Nyögve kitakaróztam, hirtelen hidegre összerázkódtam, de folytattam a tevékenységem, ami a felkelés lenne. Nos csak lenne, mivel alig tudok mozogni. Fáradt vagyok, túl fáradt és kedvetlen. Ez mind annak az oka, hogy feszült vagyok, ami aggaszt erre a napra.

Ha nem tudok jól teljesíteni, akkor abból csak a bajom lesz. Hát még milyen bajom lett, amikor reggel véletlen elejtettem egy tányért. Tányért ejtettem el, teljesen véletlen és apám mégis megbüntetett.

- Figyelj jobban! - harsant fel apám szigorú hangja, és arcon ütött. Ütésétől oldalra zuhanva bevertem a fejem a szekrény szélének, de ez senkit se érdekelt csak röhögtek. Lassan kezeimre támaszkodtam, és csak a padlót bámultam, ahol egyre több a vér. - Takarítsd fel!

- Igen is, apám - motyogtam magam elé. Erőt véve magamon felálltam, konyhába mentem és kezembe vettem egy törlőrongyot, majd azzal töröltem fel a véremet. Ezt mind végig nézték. Gyűlölöm a családomat!

Vérem feltörlése után összeszedtem a tányér darabokat, ha tízszer nem vágtam el az ujjam, akkor egyszer sem. De sikeresen összeszedtem, és kidobtam a szemetesbe. Mégis alig végeztem menni akartam kezet mosni, de apám megint keresztbe tett nekem.

- Menj ki ellátni a lovakat! - mondta. Nem válaszoltam csak ki indultam hátra, ahol az istálló található. Nincs sok lovunk, de mégis jobban szeretek velük lenni, mint a családommal. Lovaink jobban bánnak velem, mint a családom. Abszurdum.

Sóhajtva nyitottam be az istállóba, ahol tizenöt lovunk rögtön kidugta a fejét. Mosollyal az ajkaimon sétáltam oda az elsőhöz és meg simogattam az orrát, amit boldog nyerítéssel köszönt meg. Mindegyiknek adtam inni, enni, megtisztítottam őket és utána mindegyiküket meg simogattam. Igen, imádom őket.

Már össze felé pakoltam, amikor lódobogást hallottam, mintha egy királyi sereg jönne felénk, de ez lehetetlen. Nevetve pakolásztam tovább és tervezgetve, hogy Seremivel menjek a ló gazdászhoz, vagy sétálva.

- Freja! - bátyám hangjára hátra kaptam a fejem. Utálnak, de legalább a nevemen hívnak. - Gyere ki. - Szűrte a fogai közt. Idegesnek láttam, amit nem értettem, hogy miért. Majd olyan ember tűnt fel mögötte, akire nem csak ő fagyott le, még én is. Dermedten álltam és néztem a korom fekete szemeibe, amik felsőbbrendűséggel mégis szelídséggel néztek rám. A királyi sereg mégis hozzánk jött. Nagyot nyeltem, ahogy kikerülte a bátyámat és nézelődve közelebb sétált.

- Látom nincsenek sárkányaitok - mondta mély hangon. Seremi lovamat simogatta, aki ettől csak boldogabb lett. Áruló! - Pedig a nagy sárkány szelídítőnek kellene, nem igaz Jekovics Freja? - Teljes nevemre még levegőt venni se mertem nemhogy válaszolni.

- Uram, adhatok valamit esetleg? - anyám nyájas hangjára tudatlanul is elfintorodtam, de ahogy láttam a Király engem néz lehajtottam a fejem.

- Egy valamit szeretnék, vagyis valakit - hallottam a hangját, de felnézni nem mertem. - A lányát szeretném. - Erre már felkaptam a fejem, hátra is léptem olyan közel állt hozzám. Csak ekkor vettem észre, hogy milyen magas is. Ha sokáig néznék fel rá, még a nyakam is belefájdulna. Szemei korom feketék, a haja rövid úgy szint fekete, de a fején ott díszelgett az arany korona. Tipikusan királyi alkata volt, csupa izom a korához képest, mégis a kora egyedül az arcán látszódott meg. Ruhái a legjobb selyemből készülhettek, és a hátán ott volt a piros palást.