Klarantina [✔] {Javításra vár}

10.

Seremi mellett feküdtem és a plafont bámultam, kicsi a hasamon volt összegömbölyödve és aludt. Állítólag négy napot aludtam végig, de valahogy nem hiszek benne. Mégis jobban zavar az, hogy miért is volt ez az egész nálam. Tisztán emlékszem, hogy amint beléptem az ajtón, furcsa emlékek lepték el a fejemet. Nem látomás volt, mintha.. Mintha én magam éltem volna át azt az egészet. De ez lehetetlenség. Hiszen az Elf királyság az több mint 100 éve pusztult ki.

- Istenem Seremi, fogalmam sincs, hogy mit csináljak - prüszkölve fektette a fejét a mellkasomra, amivel megmosolyogtatott. Kezemet felemelve a fejét simogattam, mire lehunyta a szemeit.

A Király megparancsolta nekem, hogy pihennem kell, de én amint szökési lehetőséget láttam eljöttem a betegszobából. Már maga a betegszobába rossz volt lennem, nem hogy még ott maradjak egy hétig. Ugyebár amit az orvos mondd az szent és sérthetetlen, de ha túl éltem Qvij támadását, nekem ez semmiség. Főleg, hogy az egész vállam varratokból áll..

- Freja, Lemír jön - Seremire kaptam a tekintetem, aki az ajtó felé nézett. Csak akkor kezdtem valóban hallani a páncél csattogását, majd Lemír fel is bukkant előttem, mögötte még pár katonával.

- Gyere, a Király vadászni kíván.

- És? Nekem ehhez mi közöm van? - húztam fel a szemöldökeim, de amilyen komor arcot vágott, kezdtem rosszul érezni magam.

- Abba az erdőbe - egyetlen egy erdőt lehet így kiejteni. Szánakozó, undor és félelem keveréke. Qvij erdeje.

- Na hát azt biztos nem - röhögtem kínosan. - Én oda be nem teszem a lábamat többet.

- A Király parancsa - grimasszal az arcomon álltam fel, egyik kezemben fogva a kicsit, aki egyszerűen a vállamra mászott és elterült a nyakam mögött. Sóhajtva nyitottam ki a karám ajtót, hogy ki engedhessem Seremit, ő pedig akadozva, de követett engem.

- Nem akarok kantárt rakni rád, ha baj lenne fuss - aggódva lépdelt mellettem, de bólintott. Amint kiértünk a lóistálló ajtaján felugrottam a hátára, és a sörényébe markolva lépdeltünk a kapuban álló Királyhoz. Szigorú szemeit látva elfordítottam a fejem, és inkább a végére mentem, de újfent megcáfolta az én döntéseimet.

- Freja - szemeimet lehunyva sóhajtottam, de Seremi már automatikusan belépdelt a Király lova mellé. - Valahol sejtettem, hogy téged nem lehet őrizet nélkül hagyni, pedig csak a betegszobában voltál. - Nem válaszoltam neki, csak bámultam a köznépet akik a Királyt nézték csodálattal. - Tudom, hogy nehéz lehet neked ott lenni, de legalább az egészségedre figyelnél.

- Uram, maga nem az apám, hogy meg mondja mire figyeljek és mire ne - hallottam, ahogy több katona lélegzete is elállt, és biztos voltam benne, hogy Lemír felém tart komor szemekkel. - Csak a lovászfiúja vagyok, aki e hangnemért a halált érdemelné. Ha megkérhetem ne kivételezzen velem attól, hogy értek a Sárkányok nyelvén. - Szemem sarkából láttam, ahogy egyre komorodik az arca. - Ha attól fél, hogy magára vagy a családjára szítok egy sárkányt, akkor nem kell - felé fordítottam a fejem. - Én nem védem őket, csak segítek rajtuk, nem parancsolok nekik. Engem is ugyan úgy meg tud ölni egy sárkány. - Kezemet felemelve lentebb húztam a ruhám vállát. Először a szemeimbe nézett, utána a vállamra, de láttam ahogy elfehéredik.

Nem valami szép látvány a vállam, mivel Qvij majd leszakította a kezemet a vállamról. Egyedül a lógazdász profi orvosának hála, hogy még tudom mozgatni, különben nem lenne bal kezem.

- Nem vagyok halhatatlan - újra engem nézett. - Megköszönném, ha nem bánna úgy velem mintha egy lennék a Királyi családból.

- Freja! Túlmész egy határon! - Lemír vágtatott be mellém és elkapta a bal csuklómat, de el is engedte. - Az.. - Fogaimat összeszorítva húztam vissza a felsőm vállát.