Klarantina [✔] {Javításra vár}

5.

Mókás volt nézni, ahogy Lemír próbál valami rejtekhelyet találni a tojásnak. Bár már azon ledöbbentem, hogy a saját szobájában próbálta elrejteni.

- De miért is nálad fogjuk elrejteni?

- Mert az istállóban hamar megtalálnák. Azt szeretnéd? – hátra nézett rám a válla felett, de csak a szemeimet forgattam. – Na látod. – Szobája közepén állt, és a fejét forgatta a szemöldökeit ráncolva. – Tegyük be a szekrényembe – oda sétált, és az ajtót kitárva, nekem is tetszett az ötlet. Felálltam az ágyáról, és a tojást a kezeimbe véve felé sétáltam. Míg oda sétáltam, megdöbbenésemre pár ruháját a szekrény aljára terítette, én pedig óvatosan ráhelyeztem a tojást.

- Senki nem nézegeti a szekrényedet? – néztem rá komor szemekkel, mosolyogva a fejét rázta.

- Ennyi jó a kapitányságban. Senki nem zargatja a személyes teremet – bólintottam, és a szobája ajtaja felé sétáltam.

- Igaz is, – vissza fordultam felé, kérdőn nézett rám. – mi lesz a lovagi tornával?

- A Király nem akarja lefújni, hisz már mindenki rákészült. De a nyereménnyel még bizonytalan – bólintottam. Elköszöntem tőle, és már valóban az istállóba sétáltam, ott is Seremi bokszába. Ő már nagyba aludt, de ahogy beléptem hozzá felemelte a fejét, majd vissza is tette. Lefeküdtem mellé, homlokom hozzá ért az orrához, ami mindig meg nyugtatott engem. Ha csak rémálmaim voltak, vagy beteg voltam mindig kimentem hozzá, és vele aludtam. Igaz a betegségem akkor nem múlt el, de legalább jól tudtam aludni. Hiszen a szüleimet nem érdekelte, ha beteg voltam. Még gyógyszert se voltak képesek adni, mindig is utáltak engem, amit nem értettem. De ahogy növekedtem, már nem érdekelt, csak túl akartam élni azt az életet. De hát nem is lehet mást várni tőlük.

✝

Reggel hangos trombitákra ébredtem fel, vagyis riadtam. Hirtelen ültem fel, de fel is ugrottam, hogy ki fussak meg nézni mi történt. De amikor kiértem a lóistálló ajtaján ledermedtem.

- A lovagi torna ma van?! – hitetlenkedve néztem, ahogy a sok lovag belépdel a lován. – Szórakoztok? – Kintebb léptem, hogy megbizonyosodjak valóban katonák-e, de sajnos azok voltak. Maga a Király fogadta őket. Mi lesz így velem? Sőt, mi lesz a picivel? Ugye Lemír nem őt akarja átadni a Királynak?! Ha ez igaz, akkor én nem tudom mit fogok tenni velük, de főképp Lemírrel. Kintebb léptem, hogy jobban szétnézhessek, de csak most vettem észre a díszeket. Minden fel volt díszítve, nem is értem, hogy nem vettem észre őket. Pedig pont a lóistálló mellett van a lovagi torna. Bár azt is tegyük hozzá, hogy nem éppen a lovagi tornán jártak a gondolataim.

- Freja – nevemre oda kaptam a fejem, és a Király nézett rám, amitől nagyot nyeltem. Hozzá siettem, de ekkor az egyik lovag a kezembe nyomta a lova kantárját, felhúzott szemöldökkel néztem rá. Arca kemény volt, és csontos. Egy seb húzódott át az orrán, ami mégis férfiasabb külsőt adott neki. Haja rövid világos barna, szemei csokoládé barnák. Széles vállú, magas katona, akiből árad a vérszomj.

- Ha lovászfiú vagy, akkor tedd a dolgod – mondta ridegen. Nem válaszoltam neki, csak a lova szemeibe néztem, amikben semmi érzelem nem volt. Pedig minden állatnak vannak érzelmei, tehát neki is vannak, csak a lovasa végett eltakarja őket.

- Igenis, uram – mosolyogtam rá. Láttam ahogy megrándul a szája sarka, de a Király jelenlétében nem mert vissza szólni nekem.

- Nem éppen ez miatt hívtalak ide, de abban igaza van, hogy ez a te feladatod – vissza néztem a Királyra, majd bólintottam.

- Akkor miben lehetek a szolgálatára? – elmosolyodott.

- Lemír mindig panaszkodott nekem az illetlen viselkedésed végett, mégis illemtudóan viselkedsz – mondta szórakozottan. Megölöm! - Szeretném, ha a lovagi torna alatt mellettem lennél.