Klarantina [✔] {Javításra vár}

18.

Végül a lóistállóba mentünk, ahol tudtunk vizet engedni, és Lemír kardjával meg sebezni a kezünket. Zarafin, Yozak, és Zajk ott álltak az ajtóban, és mindkettőnket aggódva néztek. Nos, igen. Kettőnket. Hellik jött velünk, de végül egy "Mindjárt jövök" mondattal kiviharzott az ajtón, és azóta is őt várjuk.

- Engedj már! - oda kaptam a fejem, ahol Hellik, és egy ismerős férfi sétált, bár őt inkább húzták.

- Maradj már nyugton! - Lemírrel egymásra néztünk, majd vissza rájuk. A férfi megtorpant, és csak bámult rám.

- Hercegnő - kerekre nőtt szemekkel néztem rá, mire a szája elé tette a kezét.

- Sokkal barátságosabb mint az elején - motyogtam. Láttam ahogy nagyot nyel, és botladozva követte Helliket. - Hogy-hogy ti még itt vagytok?

- Nos.. - egymásra néztek.

- Valójában több lovag itt van a városban - csak keserves sóhaj csúszott ki a számon.

- Tehát - kinéztem Wilk mellett Zarafin szemeibe, aki bólintott.

- Királynő, - Zajkra kaptam a tekintetem. - készülj fel a fájdalomra. Amikor elvették tőled az emlékeid, és az alakod a sokkhatástól semmit nem éreztél, de fájdalmas. - Mély levegőt vettem, és bólintottam. Két kehelybe vizet töltöttünk, majd a tenyeremet megvágva a kehely fölé tartottam, és vártam míg belecsepeg a vérem. Ugyan ezt megtették a másikkal, amiben mindhármuk vére volt. Rám néztek, majd mély levegőt véve bólintottam.

- Mehet - bólintott, és elkezdett mormolni. Egy ideig semmi nem történt, de akkor a kelyhekben fény gyúlt, és az én kelyhemben a víz lila lett, az övékben sötét vörös. - Nem valami gusztusos. - Motyogtam, de Wilk csak rám mosolygott.

- Íze nem lesz - kétségbeesetten néztem rá, de ő bólintott. Vissza néztem Hellikre, aki felém nyújtotta a kelyhet.

- Először nekik kell innia belőle - Zarafinra néztem. - Lemír és Wilk egyszerű emberek, ezért a többi katona, már akik élnek, tőlük fogják megkapni az erejüket, Hellik pedig egyedül Elf katona, ezért akik még vannak Elf katonák, ők tőle fogják. De, csak akkor, ha te is iszol a sajátodból. - Bólintottam.

- Először ti hárman igyatok - egymásra néztek, és bólintottak. Először Hellik ivott belőle, utána Wilk és végül Lemír, majd mindhárman engem néztek. - Mennyire fog fájni? - Kérdeztem suttogva.

- Rosszabb mint a pokol tüze - Zajk komor mormogására nagyot nyeltem. Mély levegőt vettem, és a számhoz emeltem a kelyhet, és ittam a lila folyadékból. Amikor elemeltem a számtól, fintorogva nyammogtam, amin Wilk elmosolyodott.

- Még hogy nin- - megakadtam a mondatomban. Még láttam, ahogy ijedten nyúlnak értem, de én sikítva estem térdre. Borzalmas. Zajknak igaza volt. Éget az egész testem, mintha a lángokban térdelnék, majd éreztem, ahogy a hátamon két helyen mintha kést döfnének, és végig húzzák a testemben.

Mégis kezeimen támaszkodva lihegtem, fogaimat összezárva felemeltem a fejem, de még Lemír is térdre rogyott, és szaporán vette a levegőjét. Ő csak ember, de amit Zarafin mondott, akkor az ember katonák tőle, és Wilktől kapják meg az erejüket, emlékeiket.

✝

Nem tudom meddig szenvedtünk azzal, hogy vissza kapjuk a testünk, erőnk, de én túlságosan is kimerültem rajta. Földön az oldalamon fekve lehunyt szemekkel lihegtem, de éreztem, hogy valakinek a lábán van a fejem. Lassan nyitogatni kezdtem a szemeim, majd megpillantottam Wilket hófehér páncélban, hófehér kardját a kezében tartotta, hátán ott volt a palást.