ℕé𝕝𝕜ü𝕝𝕖𝕕 [𝕊𝕦𝕝𝕒𝕪]

• 8. rész •

Minseok szemszöge:

Pontosan egy hónappal ezelőtt kezdődött minden.
A banda debütálása óta ugyan már jó sok kemény, nehéz, de összességében sikeres, és boldog év eltelt és mi minden egyes évben fejlődtünk, valamint egyre szorosabb barátok lettünk.

Ez pontosan így volt köztem és Chen között is. Már a kezdetektől fogva szobatársak voltunk, és ennek hála az idők folyamán legjobb barátokká melegedtünk össze.

Pontosan mához egy hónapja jöttem rá, hogy Jongdae számomra a mindenséget jelenti. Ő az a személy, aki minden titkomat tudja mégsem használná fel ellenem őket soha. Ő az aki mindig képes megvígaztalni, még akkor is ha úgy érzem, összedőlt körülöttem a világ. Egy mosolya elég ahhoz, hogy a napomat feldobja és saját bizalmát irányomba szintén azzal mutatta ki, hogy az összes titkába beavatott. Tudtam róla mindent, pont úgy ahogy ő is rólam.

Azaz majdnem mindent.

Egy valamit sosem árultam el neki. Azt, hogy a saját nememhez vonzódom. Viszont amikor rájöttem ezekre a tényekre, már azzal is tisztában voltam, hogy a saját nememen belül pontosan ki is az a személy akivel egész hátralévő életemet le szeretném élni.

Ez a felismerés számomra rettenetesen ilyesztő valamint nyomasztó volt, mivel szinte biztosra vettem, hogy ő nem így érez irántam.
Ugyan a fellépések és a próbák során gyakran tesz félreérthető mozdulatokat, és gyakran mond furcsa, és néha meglehetősen perverz dolgokat, de el nem tudtam képzelni, hogy esetleg azért csinálta ezt, mert tetszem neki.

Végül is az igazság pillanata is elérkezett, egy nappal a kétségbeesésem után, Chen ugyanis aznap, táncpróba után este mikor már hulla fáradtan csak az ágyon hevertem, és a zuhanyzóra vártam, hebegve-habogva és a tárgytól el-el térve, de szerelmet vallott nekem.

Életemben nem dobogott még olyan hevesen a szívem, és nem volt még olyan vörös az arcom, amikor kimondta azt a varázslatos szót:
"Szeretlek."
Hírtelen elkezdtem sírni, és boldog megkönnyebbüléssel a nyakába borultam, majd, hogy én se maradjak az adósa szintén kimondtam ezt a csodálatos szót, aminek hatására nálla is eltört a mécses, és egymást ölelve zokogtunk a földön ülve.

Az idő akkor megszünt létezni körülöttünk, és már semmi sem számított abban a pillanatban, csak az, hogy ő meg én kimondatlanul is de már Mi lettünk.

Csodálatos dolog visszaemlékezni erre. Életem legszebb pillanata volt!
Miután mindketten megnyugodtunk, Chen elmesélte, hogy ő már egy éve teljesen belém van esve de csak mostanra tudta összeszedni a bátorságát, hogy ezt bevallja nekem. Én elképedve bámultam rá. Egyrészt csodáltam bátorságát, másrészt pedig azt, hogy képes volt egy teljes hosszú éven át úgy élni, hogy nem mondhatta el mit érez.

Persze ez után én is elmeséltem neki a saját sokkal kevésbé megterhelő, de engem még is komoly depresszióval súlytó sztorimat.
Aztán miután kilelkiztük magunkat, Jongdae eszébe jutott jelenlegi helyzetünk talán legfontosabb kérdés:
"És most hogyan tovább?"

Ezen a kérdésen gondolkodtunk az este, majd később már az éjszaka további részében is, viszont csak arra a döntésre jutottunk, hogy egyenlőre ez a dolog csak a mi titkunk marad, és a többiek semmiképpen sem tudhatják meg. Nem a véleményüktől féltünk, mivel Luhan és Sehun kapcsolatát is jól fogadták valamint nagyon támogatóak voltak velük. Inkább attól tartottunk, hogy megtudja a menedzser, vagy ne adj isten az SM vezetőségében is kitudódik és azzal lehet, hogy az egész karrierünket elbuknánk, és a bandát is megpecsételnénk a közvélemény szempontjából.

Egy hónap telt el azóta, hogy megesküdtünk egymásnak, a mi kis titkunkról ami az óta is kettönk között maradt.

Ez alatt az egy hónap alatt, igyekeztünk csak akkor kimutatni egymás felé szerelmünket, ha kettesben voltunk de minél több idő telt el, ez annál nehezebben ment. Egyszerűen mindig az volt az érzésünk, hogy ha nem érünk hozzá a másikhoz, akkor helyben felrobbanunk. Ez volt az oka annak, hogy egy idő után kezdtük egyre jobban figyelmen kívül hagyni a saját fogadalmunkat és így szinte már a vak is láthatta, hogy mi van köztünk.

A mai nap folyamán is a kelleténél jóval többször simogattuk meg egymást, és mondtuk szebbnél szebb bókokat a repülőút, és a próba alatt is.
A gond viszont nem feltétlenül ezzel volt, hanem azzal, ami a szállodában történt.

Mivel már nagyon vágytunk egymásra, és lefeküdni meg csak nem fekhettünk le fényes nappal, ezért kimentünk az erkélyere, hogy ott semmitől sem zavartatva üssük el az időt egy hosszadalmas és szenvedélyes csókcsatával.

A külvilágot ilyen alkalmakkor mindig szinte teljesen kizárta az agyam de ez most sajnos, az okát nem tudom miért, de nem történt meg. Éppen egy szenvedélyes csók közben, mialatt éppen Chen ajkait faltam a hallószervem bekapcsolt, és egy halk ajtó csukódásra lettem figyelmes. A mellettünk lévő erkélyre pillantottam, de ott már senki sem volt pár műanyag széken, és egy műanyag asztalon kívül.

~Valaki meglátott minket!~

Futott át az agyamon ez a cseppet sem megnyugtató gondolat, és bármennyire is akartam képtelen voltam viszonozni Chen újabb csókját.

- Történt valami? - Kérdezte csodálkozva, mivel nyilván nem tudta mire vélni, hogy nem csókoltam vissza.

- Semmi, csak hallottam valamit. - De nem fontos. - Válaszoltam kicsit aggodalmas hangon.

- Akkor jó, de ha gondolod már bemehetünk. - Szólt kedvesen életem értelme.

- Oké, úgy is van még dolgom. - Mondtam majd derékon fogtam, és így együtt vonultunk vissza a szobánkba.

A nap további részében még elkísértem Baekhyunt plüss állatot venni, és jólesően leordítottam elsőszámú gyanusítottam, azaz Sehun fejét.

Most itt ültünk az asztalnál, és a vacsorára vártunk. Már mindenki leért, és kívülálló szemmel biztos vagyok benne, hogy rettenetesen szórakoztató látványt nyújtottunk.

Kai a lehető legközelebb ült D.O-hoz akit ez láthatóan nem töltött el mérhetetlen örömmel, de annak ellenére, hogy azt hittem berúgja az asztal alá, vagy valami hasonlót csinál vele, csendben tűrte a helyzetet.

Suho mint mindig az asztalfőn ült, jobb oldalán Lay- el, és halkan beszélgettek. Mivel ők szokásosan részemről unalmasnak nyilvánított dolgot csináltak, ezért inkább folytattam a terepszemlét egészen
a mellettem helyet foglaló Baekhyun-ig, aki éppen az ő másik oldalán ülő Chanyeol vállát bökdöste a mutatóujjával. A magasabbik a telefonját bújta, annak ellenére, hogy tisztában volt vele, Suho allergiás arra hogyha valaki az asztalnál ülve telefonozik. A főnök azonban mással volt elfoglalva, így nem kellett aggódnia a következmények miatt.

A másik oldalamon ülő Chen egyik kezével a combomat símogatta, másik kezével pedig hevesen, már-már olaszosan gesztikulálva próbált valamit megértetni Sehunnal.
Én mindeközben rettenetesen igyekeztem nem felizgulni Chen combomon végzett kézmozdulataitól, ami a vártnál sokkal nehezebben ment.

A helyzet kezdett egyre jobban elfajulni, azaz már éreztem, ahogy nemességem akaratlanul is egyre nagyobbra duzzad amikor is egy telefon csörgés zavarta meg szenvedésemet.

A telefon Yixing-é volt, amit ő rögtön fel is vett, de mivel minket is nagyon érdekelt, hogy ki keresi ilyen későn és pont vacsora közben, elhalgattunk és mindenki őt nézte.

Lay beleköszönt a telefonba, majd utána csendben hallgatta, a vonal másik végén lévő személyt, mire arca egyre sápattabb, és ilyedtebb lett.
- Rendben köszönöm, hogy szóltak. - Tette le a telefont, de a szín az arcába egyeltalán nem akart visszatérni.

- Ki volt az? - Tette fe mindannyiunk kérdését hangosan Suho aggodalmas arcal.

- A Pekingi kórház. Az anyám az intenzív osztályon van mivel munka közben leállt a szíve és újra kellett éleszteni, most pedig az állapota ingadozó, így még ma el kell utaznom hozzá. Az orvos szerint az sem biztos, hogy megéri a reggelt. - Mondta Lay, miközben szemei teljen ködössé váltak és a mondat végére már a szemében felgyülemlett könnyek szép lassan lecsordultak az arcán.

Suho azonnal szólt a menedzsernek, aki a helyzetre való tekintettel készségesen szabad utat adott Yixingnek és ezt követően fél óra sem telt belé, hogy kínai barátunknak már híre hamva se legyen.

Nyolcan maradtunk az asztalnál. Nyolc ember, akik legszívesebben elkísérték volna barátjukat de a munkájuk miatt még nem is támogathatták, pedig mindannyian tudtuk, hogy Lay helyzete mélységesen nyomtató, és kilátástalan.