ℕé𝕝𝕜ü𝕝𝕖𝕕 [𝕊𝕦𝕝𝕒𝕪]

• 25 rész •

Lay szemszöge:

A mai éjszakám sem volt a legtökéletesebb, ugyanis a már-már visszatérőnek mondható rémálmom ismét meglátogatott, de most ha lehet még valósághűbb, és hátborzongatóbb formájában mint legutóbb.

Mivel tegnap este a beszélgetésünk nagyon elhúzódott, és a kórházba látogatni másnap, csak este 18:00-tól lehetett, ezért úgy terveztem, hogy sok idő után most először végre hagyok magamnak időt, és rendesen kialszom magam.

Sajnos ez végül a rémálom, valamit Tao miatt nem jött össze, mivel utóbbi reggel olyan 9:30 tájban kopogás nélkül tört be a szobámba, és az ágyam mellett állva felém magasodva kezdett el hadarni valamit, amiből egy szót sem értettem ezért csak álmosan pislogtam rá.

- Baj van! Hallod!? - Kezdte el rángatni az ágyról félig lelógó kezemet, mire felfogta, hogy ha fizikailag nem kényszerít rá, nem fogom meghallani mondandóját.

- Mi aaz~? - Kérdeztem morcos arcal, és szabadon hagyott kezemmel elkezdtem kitörölni az álmot a szememből.

- Suho nagyon beteg, Sehunie pedig még akar halni~.. Meg még van valami, csak az nem jut eszembe..! - Nyűgte el a baját panda szemű barátom, amivel egy kettőre sikerült kiűznie belőlem a fáradtságot.

- Hogy mi van velük?! - Ültem fel azonnal, és megragadtam mind a két kezemmel Zitao hosszú karját.

- Nem tudom pontosan, de az biztos, hogy nagy a baj, ha már Krist hívják magukhoz. - Nézett le rám tétován, és ebből egyből tudtam, hogy nem hazudik.

- De mi van Suho-val? Mi a baja? - Rángattam tovább szegény ex kollégám karját.

- Én sem tudoom~! - Ráncolta össze szemöldökeit Tao és, hogy még jobban a tudtomra adja igazát, még a fejét is megrázta hozzá.

A tudatomig talán ezzel jutott el igazán, hogy miről is beszélünk, és arcomra kétségbeesett sárgás fehéres szín ült ki. Csak pislogtam ott az ágyon ülve, és hitetlen arckifejezéssel próbáltam összeszedni a gondolataimat nagyon kevés sikerrel.

~ Mit fogok én most csinálni?  Merre menjek? Az anyám és a szerelmem is kórházban van, de más más helyen, más más országban, és számomra mindketten az életem legfontosabb részeit képezik. Kihez fussak? Ki segíthet rajtam? ~

- Mit tegyek? - Csúszott ki a számon nyöszörgésszerűen ez az egy kérdés a több ezer másikat összefoglalva egybe, mégis miután elhangzott a számból csak üres csend maradt utána.

Tao az ágy mellett kővé dermedve állt, mivel valószínűleg benne is ezekben a pillanatokban tudatosult a felismerés miszerint akkora nagy pácban vagyok, hogy valószínűleg bele fogok őrülni az aggodalomba.

Néma kínos halgatásunkat az ajtó nyitódása, majd Kris belépte után csukódása zavarta meg.
Yifan megállt az ajtó elött, és egy darabig nézett minket mielőtt bármit is mondott volna, majd elhatározta magát és szóra nyitotta a száját.

- Sajnálom a történteket és, hogy nem lehetek itt veled amíg az anyád fel nem épül, de sürgősen koreába kell utaznunk. - Jelentette ki sajnálkozó arckifejezéssel, amivel csak még jobban növelte az idegességemet.

- De mi az, hogy elmentek? Miért? - Kapkodtam ilyedt tekintetemet az egyik két méteres kínairól a másikra.

- Segítenünk kell a többieknek. Egyedül maradtak a problémáikkal és több mint valószínű, hogy az SM semmibe fogja venni a történteket, valamint az egészet elsunnyogja a média orra elől.