ℕé𝕝𝕜ü𝕝𝕖𝕕 [𝕊𝕦𝕝𝕒𝕪]

• 35. rész •

Xiumin szemszöge: (+18!!!)

- Annyeong Luhan! - Hallottam meg a SHINee Leaderének hangját miután fülemhez emeltem a telefont.
Szólnom kellett volna neki, hogy én nem az az ember vagyok akit keres, viszont rettenetesen fúrta az oldalamat a kíváncsiság, hogy mégis miért hívta a barátomat.

- Minden rendben volt? Sehun jól van? Te hogy érzed magad? Ugye nem csináltál semmi hülyeséget? - Zúdította ki magából a kérdéseket Jin-Ki, melyekre én akaratlanul is eltátottam a számat, majd körmeimmel a komód sima felületét kezdtem kaparászni.

Minek kellet rendben lennie? Miért tud Onew Sehun-ról? És ami a lefontosabb, Jin-Ki-t miért érdekli Lulu hogyléte, és az, hogy csinált e valami hülyeséget? mégis miféle hülyeségre gondolt?

A kérdések csak úgy kavarogtak a fejemben, de szerencsére, hamar észre vettem magam, majd torkomat megköszörülve szóltam bele a telefonba.

- Szia Jin-Ki. Minseok vagyok... - Itt elakadtam egy pillanatra, de mivel a vonal másik végéről nem érkezett válasz, folytattam. - Milyen hülyeséget csinált Luhan? - Tettem fel végül egyik kérdésemet a sok közül.

- Szia Minseok... - Köszönt a leader ismét, bár most hangja cseppet sem volt sem csilingelő, sem vidám. Szinte magam előtt láttam ahogy elkomoradik az arca, és homlokán megjelennek az aggodalom vájta mély barázdái. - Luhan még nem mondta?

- Nem! - Vágtam rá egyből, és nagyon reméltem, hogy Jin-Ki lesz olyan kedves, és beavat abba a dologba ami ezek szerint Lulu-val történt a közelmúltban.

- Kérlek Minnie hallgass meg figyelmesen, és ne szólj közbe. Valószínűleg nagyon megrázó lesz számodra, mégis arra kérlek, hogy miután mindent megtudtál, ne támad le emiatt Luhan-t. - Sóhajtott egy nagyot a vonal túloldalán, majd bele kezdett mondandójába.

Figyelmesen és érzelmeimet többé kevésbé vissza fogva hallgattam meg minden egyes szót, amit a Shinee leadere kiejtett a száján. A történet maga ugyan nem volt teljes, mégis a lényeg benne volt. A legjobb barátom öngyilkos akart lenni. Egyszerűen képtelen voltam elhinni, hogy ha nem alakulnak pont annyira szerencsésen a dolgok amennyire, akkor valószínűleg most csak Luhan halálhírével lennénk gazdagabbak, már ha ezt lehet így mondani.

- Köszönöm Jin-Ki! - Sóhajtottam fel, majd miután mindketten elköszöntünk, kinyomtam és óvatosan a komód tetejére helyeztem a telefont, pont ugyanúgy, ahogyan találtam.
Ez után, rezzenéstelenül megfordultam és tekintetem az ablak alatti ágyon békésen szuszogó Luhan-ra emeltem.

~ Miért akartál meghalni? ~

Kérdeztem gondolatban, majd csendesen, hogy még a padló se nyikorduljon meg a léptem nyomán, az ágy mellé sétáltam. Ott megállva leguggoltam, és egy darabig körül belül 10 cm-s távolságból meredtem barátom mindig is és most is sápadt arcába. Szuszogása békés volt,arca kisimult. Hajából egy tincs szeme elé kóborolt, amit én egy szelíd mozdulattal kisöpörtem onnan. Mindene nyugodtank tűnt. Most végre pihenhet, és szépet álmodik!

Hosszú percek teltek el úgy, hogy én csak mozdulatlanul goggolva néztem őt. Sokat gondolkodtam arról, hogy vajon mi vitte rá arra a szörnyű döntésre, amit ha nincs isteni nagy szerencséje valószínűleg sikerrel bevégez. Végül választ nem találva álltam fel mellőle, és olyan halkan ahogy bejöttem, el is hagytam a kis helyiséget.

Miután vissza értem a saját szobánkba, nem hétköznapi látvány fogadott. Chen az ágyán igazán meghökkentő pozícióban fekve terpeszkedett, majd mikor észre vette, hogy nincs egyedül, azonnal össze kapta magát és nagy szemeket meresztve felült velem szemben.