ℕé𝕝𝕜ü𝕝𝕖𝕕 [𝕊𝕦𝕝𝕒𝕪]

• 31. rész •

Lay szemszöge:

A kórházban az anyám kórtermébe lépve azonnal szembe találtam magam a főorvossal aki mosolyogva kiinvitált a folyosóra, hogy nyugalomban válthassunk pár szót. Ugyan mostanra már minden vágyam csakis az volt, hogy láthassam anyámat és végre megkérdezhessem tőle, hogy érzi magát, de mindezt félre téve engedelmesen követtem a tekintélyes doktor urat.

- Maga Mr. Zhang Yixing igaz? - Kérdezte amint becsukta mögöttünk az ajtó mivel gondolom nem szerette volna, hogy anyám hallja a beszélgetésünket.

- Igen én vagyok. - Feleltem egy kis meghajlással kísérve amit ő is hamar viszont bár szerintem ez nem lett volna szükséges. Mégis csak ő ment minden egyes áldott nap életeket miközben én csak a színpadon kornyikálok.

- Az anyja nemrég hatalmas örömünkre felébred a kómából, és minden jel arra utal, hogy nincs nagyobb probléma a szervezetével. - Magyarázott a mosolygós idősödő úr és látszott rajta, hogy boldoggá teszi a tudat, hogy ilyen hírekkel szolgálhat nekem.

- Azt lehet tudni, hogy mi okozta az ájulást? - Kérdeztem aggódva, mivel a jövőben jobb lesz inkább elkerülni azokat a dolgokat, melyek az ilyesmi szívritmus zavarokat előidézhetik.

- Túlterhelés, esetleg nagy mértékű stressz állhat a háttérben ugyanis a kivizsgálások során semmiféle betegségre utaló tünetet nem találtunk a testében. - Ecsetelte már elkomolyodott arcal a doktor.

- Értem, mindet köszönök! Hatalmas hálával tartozom magának! - Hajoltam meg ismét mélyen majd miután jó egészséget és kitartást kívántunk egymásnak az orvos elsietett én pedig benyitottam a kórterem zöldre mázolt ajtaján.

Az ablakon a hófehér tiszta függönyök mögül szikrázóan sütöttek be a déli napsugarak ezzel fényfoltokban megvilágítva a fából készült padlót.
A falak minden oldalon fehérre voltak festve, az ablakok tárva nyitva álltak és engedték be a friss kora tavaszi levegőt valamint a vidám madárcsicsergést ezzel már-már mondhatni barátságossá téve a kis szobát.

Az ágyak sorban egymástól egy két méteres távolságra álltak körül véve több tucat orvosi műszerrel és halkan pittyegő géppel.
Az ágyakon egytől egyig feküdt egy-egy beteg holdsápadt arcal, lehunyt szemekkel. A hozzátartozók volt hogy zokogva szorongatták haldokló szeretteik kezét, de volt olyan is aki csak letörten ült az ágy mellett maga elé meredve minden külső ingert messze kizárva életéből.

Ahogy végig néztem rajtuk a szívem össze facsarodott. Voltak idősek fiatalok és gyerekek egyaránt. Vajon mit vétettek a sors ellen hogy ezt érdemelték? Méláztam el ahogy egyre beljebb sétáltam az ágyon fekvők nyugodt arcait sorra végig vizsgálva.

~ Vajon kinyitják még valaha is a szemüket? ~

Miután végeztem a bámészkodással a terem leghátsó sarka felé vettem az irányt ahol anyám párnákkal minden oldalról kitámasztva komor arccal várt engem.

- Hogy érzed magad? - Mosolyogtam rá egy kisebb meghajlás után és helyet foglaltam a számomra előkészített alacsony és irtózatosan kényelmetlen műanyag széken.

- Jól vagyok, remélem nem aggódtál túl sokat. - Felelte továbbra is rezzenéstelen arcal és kezét az enyémre fektette.

- Megállt a szíved és elájultál! Mégis hogy ne aggódtam volna? - Kérdeztem egy fájdalmas mosoly kíséretében miközben kezeimmel anyám törékeny ujjait símogattam.

- Csak sok a munkám ennyi az egész.. - Próbálta terelni a szót de nem hagytam magam átverni és nem tágítottam.

- Már nem szabadna ennyire megterhelned magad! - Dorgáltam meg de sajnos tudtam, hogy szavaim nem lesznek elegek ahhoz, hogy anyám végre belássa nem bírja a szervezete az ilyen nagy mértékű terhelést.