ℕé𝕝𝕜ü𝕝𝕖𝕕 [𝕊𝕦𝕝𝕒𝕪]

• 34. rész •

Lay szemszöge:

A repülőút gyorsan elszaladt és szerencsére most nem keveredtem semmi féle kínos beszélgetésbe, mint legutóbb.

A szívem végig gyorsan vert, csak is Kris szavai jártak a fejemben amit még kora reggel fél tíz tájékán Suho-ról beszélt. Biztos voltam benne, hogy Xiumin nem akarta volna, hogy tudjak a dolgokról, mégis hálás voltam Yifan-nak, hogy ennek ellenére is mindenbe beavatott engem. Hiába is szörnyű a hír, jobb ha tudok róla. Junmyeon a legjobb barátom. Nem is! Ő sokkal több annál.

Vészesen kavargó gondolataimat a taxisofőr érdes hangja zavarta meg, ugyanis már egy jó ideje trónolhattam szótlanul a hátsó ülésen anélkül, hogy az uticélomról beszéltem volna.

- Az új Seoul-i kórházhoz legyen szíves! - Kaptam össze magam, és bekapcsoltam a biztonsági övem.

Az út nagyrészében az ablakon kifelé bámultam és néztem ahogy a külvárost elgagyva a központ felé haladva a kertes házak átalakulnak kisseb emeletes épületekké, majd azok is egyre nőnek csak nőnek egészen felhőkarcolónyi magaslatokba.

Mikor megérkeztem a hatalmas kék fehér épület elé, gyorsan kifizettem a sofőrt és a recepció felé vettem az irányt. A pultnál egy vidám, bájos mosolyú középkorú nő fogadott.

- Kim Junmyeon-hoz jöttem. - Támaszkodtam meg a pult szélén és lihegtem egy kicsit a nagy sietség után.

- Jelenleg sajnos nem látogatható az úr. - Felelte szinte azonnal a nő, mire én idegességemben hatalmasat csapatam a minket elválasztó bútorra.

- Mi az, hogy nem látogatható? - Akadtam ki teljesen, de még mindig ziháltam.

- A Doktor úr és a menedzsere kérésére csak bizonyos bizalmas személyeket engedhetünk be hozzá. - lépett hátra kettőt és ilyedten nézett rám.

- Zhang Yixing vagyok, művész nevemen Lay. Kérem, könyörgöm, engedje hogy láthassam! - Fakadtam ki egyre kétségbeesettebben.

- Kérem várjon még pár percet felhívom a doktor urat és megkérdezem. - Szemlélt továbbra is rémülten a hölgy majd a telefonhoz rohant ahol egyből tárcsázni kezdett a számot.

Az orvos hamar felvette, majd halkan sosmorogtak pár percig. A nő arca egy kis idő elteltével egyre komorabb lett, majd még abból a három méter távolságból is ami minket elválasztott tisztán láttam ahogy az izzadság cseppek apránként gyöngyözve jelennek meg homlokán.

Miután letette a telefont, remegő kézzel, és riadt szemekkel fordult abba az irányba amerre én álltam.

- N-nem l-lehet Mr. Z-zhang. - Dadogott, amivel végképp elvette az eszem oly annyira, hogy most már tényleg isten igazából dühös lettem.

- MÉGIS HOGY ÉRTI AZT HOGY NEM? - Ordítottam torkom szakadtából miközben nyaki ereim kidagadtak, arcom a méregtől paradicsom vörös színben pompázott, izmaim pedig úgy feszültek mint az acél.

Magamból kikelve üvöltöttem mint valami őrült, nem törődve a körülöttem állók megvető pillantásaival. Tudtam én is a szívem mélyén nagyon is jól, hogy az előttem álló már idő közben a félelemtől zokogó nő az ég egy adta világon semmiről sem tehet, de egyszerűen nekem az elmúlt napok eseményei már túlságosan is nehéz terhet jelentettek. Nem bírtam tartani. Kudarcot vallottam, és egy olyan emberen vezettem le a dühömet, akinek semmi köze sem volt hozzá.

Szemeim a dühtől és a csalódottságtól keserű könnyekkel teltek meg, melyek lassan folytak végig arcomon. Folyamatosan ordítottam nem törődve hangommal, melyre ez előtt mindig úgy vigyáztam mint a legféltettebb kincsemre annak ellenére, hogy valójában sosem volt az. Az én legféltettebb kincsem eddig mindig ott volt nekem de most, hogy mindennél jobban szükségem lenne rá képtelen voltam elérni.