ℕé𝕝𝕜ü𝕝𝕖𝕕 [𝕊𝕦𝕝𝕒𝕪]

• 30 rész •

Xiumin szemszöge:

Fal fehér arcal tettem le a telefonomat a márványból készült konyhapultra a többiek feszült figyelmével kísérve. Biztosra vettem, hogy minden szavamat hallották nekem valamint Lulu-nak is, és abban is teljes mértékben biztos voltam, hogy ők is ugyanúgy mint én nem értették, hogy őzike barátunk hangja miért volt egyes pillanatokban remegő és esetlen majd vált magabiztossá, és határozottá.

Lassan komótosan fordultam feléjük, hogy megbizonyosodjak arról, ami úgymond egyértelmű volt. Tekintetükkel már már lyukat fúrtak a hátamba. Mindannyian engem bámultak, és sajnos nem sajnos nyilvánvaló volt, hogy tőlem várják a megváltást, vagy valami ahhoz hasonlót ami persze nem jött.

- Mindent hallottatok, nincs mit mondanom. - Néztem rájuk, mire Kai határozottan megrázta a fejét ezzel meglepve engem, és mindenki mást is.

- Minseok szerinted, hogy akar Lulu háromra odaérni a kórházba, ha már fél kettő van, és Peking-ből idáig legalább két óra az út repülővel plusz taxi meg miegymás.- Fejtette ki megrökönyödésének tárgyát Jongin mire leesett állal néztem fel az órára ami csak megerősítette a fiatalabb igazát.

- Ööö... Ez jó kérdés. - Próbáltam egy értelmes választ kinyögni, de a próbálkozásom kudarcba fulladt.

- Akkor lehet hogy Luhan már tudott erről, és ezért itt van az országban? - Ötletelt Baekhyun, de a szíve mélyén biztos vagyok benne, hogy ő is tudta, ennek kevés a reális esélye.

Tanácstalanul álltunk a konyha közepén, és borzasztóan rosszul éreztem magam, hogy képtelen vagyok főnökként viselkedni, és megoldást találni a problémákra. Minden adott volt ahhoz, hogy szónokoljak egyet, és mindenféle érthetetlen hasonlattal kivágjam magam és elhitessem a többiekkel, hogy jó vezető vagyok de ezzel túlságosan is nagyot hazudtam volna nekik és magamnak is.
Hiányzott valaki, aki megmutatja a helyes utat, aki tanácsot ad aki vezet, és akiben képes vagyok feltétel nélküli megbízni. Mindannyiunknak szüksége volt egy ilyen emberre, és mindannyian tudtuk, hogy nem én vagyok az.

Ahogy percről percre kínosabb és hosszabb lett az a bizonyos jól ismert csend, egyre nőtt bennem a bűntudat és a kétségbeesés amit végül mindenki hatalmas meglepetésére a csengő hangja szakított meg melyet még a menedzserünk hosszas kérlekése után sikerül beállítanunk a Despacito-ra hogy Suho-t idegesítsük vele. Na tessék erről is ő jutott az eszembe. Remek.

- Ki lehet az? - Nézett rám döbbenten Chanyeol, mire én csak az övéhez hasonló arcal néztem vissza rá, és elindultam a bejárati ajtó felé, hogy megtudjam ki zaklat minket és mit akar. Nagyon reméltem, hogy nem egy saseng lesz mert már csak az hiányzott volna, hogy egy olyan elvetemült rajongó ránk találjon.

Lassan fordítottam el a kulcsot a zárban, és minden eshetőségre felkészülve óvatosan nyitottam ki a nehéz ajtót, aminek a túloldalán nem várt meglepetés fogadott. Azaz nem is egy, hanem kettő.

- Remélem még időben érkeztünk. - Nézett le rám a velem szemben álló két méteres hegyomlás, és döbbent arcomat látva szélesen elmosolyodott.

- D-de d-de. - Kezdtem el dadogni mire a másik óriás is elmosolyodott majd minden kérdés nélkül oda lépett hozzám, és szorosan magához ölelt.

- Úgy hiányoztál baby baozi! - Zárta el előlem hatalmas ölelő karjaival Tao az utolsó légutat is, és mint régen oly sokszor most ismét átélhettem ezt a csodálatos légmentes szeretet nyilvánítást.

A döbbenetem viszont még továbbra sem szándékozott elillani, mert ugyan az már valahonnan eszembe jutott, hogy Kris-t mi ugrasztottuk azaz inkább én, de, hogy Tao mit keres itt az sehogy sem fért a fejembe.