ℕé𝕝𝕜ü𝕝𝕖𝕕 [𝕊𝕦𝕝𝕒𝕪]

• 38. rész •

Luhan szemszöge:

A kórházból haza felé mindannyian hallgatásba burkolózva ültünk a kocsiban szorosan egymás mellett helyet szorítva az újjonnan érkezettnek is, azaz Sehun-nak.

Az orvos beleegyezése és a menedzser hajthatatlansága miatt már este kiengedték. Én amennyire csak lehetett igyekeztem magamban tartani azt a feszültséget, melyet a mellettem ülő már szinte csak egy röpke lélegzetvételével is okozott nekem.

Rosszul éreztem magam, mert tudtam, hogy utál, és azt is, hogy nem érdemlem meg a szeretetét. A lehető legaljasabb módon szakítottam vele, ami miatt most egyre jobban csak azt kezdtem érezni, hogy bár tényleg leugrottam volna arról a hídról, és bár ne mentett volna meg Minho.

Hosszas önkínzásomból végül Xiumin lágy hangja szakított ki.

- Megjöttünk Lulu! Gyere velem. - Nyújtotta felém erős karját, ami már annyiszor adott nekem védelmet és támaszt, hogy nehéz lenne itt most számba vennem. Megragadtam, majd hagytam had segítsen ki a kocsiból.

- Menjetek fel a szobába, én segítek Kyungsoo-nak vacsorát készíteni. - Mosolygott ránk Minseok mellől kicsit erőltetetten Chen, majd eltűnt a dorm nyitott ajtaja mögött.

Jongdae olyan kedves... Nem érdemlem meg, hogy ők ketten támogassanak. Minnie most biztos vagyok benne, hogy ki fog kérdezni és minden erejét bevetve igyekszik majd megoldást találni még akkor is ha tudja, hogy ez lehetetlen. Elrontottam és nem szabadna már élnem sem.

Lassan és komótosan felsétáltunk az ő szobájukba, ahol én Xiumin ágyán foglaltam helyet, ő pedig velem szemben Chen-én. Kezeivel lábain támaszkodva hajolt közel hozzám olyannyira, hogy arcunk már majdhogynem össze ért. Ekkor egy óvatlan pillanatban jobb arcomra halvány puszit lehelt, majd kedvesen elmosolyodott.

- Ne hibáztasd magad Lu! Minden rendben lesz! - Nézett szemeimbe, mire én csak szomorúan megráztam a fejem.

~ Semmi sem lesz rendben Minseok... Én már sohasem lehetek az akinél Sehun számára nincs fontosabb...~

- Nem tudom, hogy mi történt köztetek Sehun-al, mindössze csak annyit amennyit Jin-Ki elmondott. Nem akarom a szemedbe köpni, hogy milyen meggondolatlanul cselekedtél, és nem akarom azt sem, hogy túl feszegessük ezt a témát. Én mindössze megérteni szeretnélek. Tudni akarom, hogy mi vitte rá a legjobb barátomat arra, hogy véget akarjon vetni az életének. - Szemeit továbbra is rajtam tartotta de nem volt benne sem megvetés sem sajnálat. Ezt szerettem benne a legjobban. Nem sajnálkozni és szánakozni akart rajtam, hanem segíteni.

- Honnan tudtad, hogy én...? - Kezdtem bele, de válaszával még kérdésem feltétele előtt félbe szakított.

- Jin-Ki ma délután a látogatást követően felhívott téged, de mivel mélyen aludtál nem vetted észre. Mivel nem értettem, hogy vajon miért keres ezért felvettem a telefont és ő elmondott mindent amit tudott. Kérlek ne haragudj rá e miatt! - Mondta, mire én csak lehajtott fejjel tettem fel újabb kérdésemet.

- A többiek tudják?

- Nem. - Válaszolt egyenesen. - Még Jongdae sem tudja.

Nagyot sóhajtottam, majd megkönnyebbülten néztem újra fel rá. Valahogy éreztem hogy nem fogja őket beavatni mindenbe mielőtt még nem beszélte meg velem a dolgokat.

- Ez a rész viszont most nem fontos. Én azt szeretném tudni, hogy mi történt az előtt. Miért jöttél Koreába? - Kérdezte, és szemeiben szomorú kíváncsiságot véltem felfedezni.