ℕé𝕝𝕜ü𝕝𝕖𝕕 [𝕊𝕦𝕝𝕒𝕪]

• 24 rész •

Chen szemszöge:

A káosz a repülőn hatalmas volt, és úgy látszott, hogy ez már csak egyre rosszabb lesz.
Az orvosok és ápolók kiabálva egymást segítve vagy éppen akadályozva rohangáltak fel alá.
Az emberek akik velünk együtt repültek ugyan nem voltak sokan, de pont elegen ahoz, hogy az utat elállva bámészkodjanak és magukban aggódó megjegyzésekkel az eseményeket figyelemmel kísérjék.

A magam részéről én teljesen lefagyva, és a pánikroham szélén táncolva ültem az eseményektől egy kicsit távolabb található ülésben és megpróbáltam elvonatkoztatni a körülöttem zajló felkavaró dolgoktól a megnyugvás reményében.
A fejem már nagyon fájt a folyamatos ordítozás halgatásától a kezeim és a lábaim remegtek a félelemtől, és az aggodalomtól. Szemeim már kissé ködösek voltak az előtörni készülő könnyeimtől orrom pedig már egy jó ideje teljesen be volt dugulva és így csak a számon keresztül kaptam levegőt.

A többiek közül Sehun és Suho ugyebár eszméletlenek voltak, Xiumin idegesen rohangált fel alá a telefonját nyomkodva, vagy éppen kétségbeesett arcal próbálva meg felhívva elérni Krist akiben jelenleg mindannyian a létező legnagyobb felmentősereget láttuk, de a sokadik válasz nélküli üzenet valamint hívás után egyre inkább kezdtük azt gondolni, hogy mindhiáb reménykedünk.

Baekhyun Xiu nyomában koslatott egy darabig, de mikor elfáradt, inkább leült Chanyeol ölébe, aki hatalmas kezével magához ölelte immáron felválalt törékeny szerelmét aki úgy remegett hatalmas karjai között mint a nyárfalavél.

D.O ez alatt az orvosoknak igyekezett segíteni több kevesebb sikerrel amit azok nagyra értékeltek. Nem mutatta ki olyan nyilvánvalóan, de rajta is tisztán fel lehetett fedezni a félelem és aggodalom jeleit amelyeket mindannyian magunkon viseltünk ez alatt a gyötrelmes repülőút alatt.

A lenyugvás gondolata ugyan nagyon kecsegtető és hívogató volt számomra, de gyorsan el kellett hessegetnem magamtól ugyanis Jongin nagy lendülettel huppant le a mellettem lévő űresen tátongó ülésre.

- Te hogy bírod ezt Chen? - Fogott rá erősen az űléseink közti karfára.

- Nem bírom. - Válaszoltam neki, és remegő hangom tökéletesen alátámasztotta szavaim igazát.

- Mit kéne tennem, hogy ennek a pokolnak vége szakadjon? - Markolta továbbra is úgy azt a szerencsétlen karfát, mintha az élete múlna rajta.

- Hidd el, ha én azt tudnám akkor már elmondtam volna neked. Az egyetlen amit most tehetünk, az az, hogy várunk és reméljük, hogy Kris betartja a szavát az orvosok pedig jó munkát végeznek.

- Igen. - Sóhajtott nagyot majd hírtelen témát váltott. - Mi van közted és Minseok között?

Kérdése annyira meglepett, hogy valószínűleg nagy szemeket meresztve tátott szájjal bámultam rá mert halványan elmosolyodott a reakciómra.

- Nos.. hát~... Izé... - Fogalmam sem volt hogy elmondjam e neki az igazat, vagy jelenlegi hejzetünkre való tekintettel inkább hanyagoljam a dolgot, de egy röpke három perc időhúzás után inkább a második verzió mellett döntöttem. - Ez nagyon bonyolult dolog. Még én sem tudom igazán...

- Nem? - Nézett rám kérdőn, én pedig a karfára, amit szerintem már csak a lélek tartott a helyén. - Ezzel én is így vagyok. Néha nem tudom eldönteni, hogy most tetszem e Kyungsoo-nak vagy sem. Ráadásul még néha Sehun-t is nagyon vonzónak találom, de ez maradjon a mi titkunk.

- Ó! - Csodálkoztam el hírtelen vallomásán, és kezdtem magam nagyon rosszul érezni, hogy vele ellentétben én hazudtam neki érzéseim tisztaságáról.