ℕé𝕝𝕜ü𝕝𝕖𝕕 [𝕊𝕦𝕝𝕒𝕪]

• 26 rész •

Luhan szemszöge:

Csendes, visszafogottan hullámzó Han folyó, mely a távolba nyúlva végtelennek tűnik, de mégis mintha csak egy apró patakocska lenne öleli őt körbe Seoul hatalmas felhőkarcolóival, és itt ott elszórtan egy egy parányi kis parkjával.

Az ég alja rózsaszínes, ami megfesti szépen lassan a vizet, majd egyre feljebb kúszik az élénk reggeli fény színe a felhőkarcolók oldalán is, hogy mint minden egyes napon most is felül kerekedhessen az éjszakán.

Ezek voltak az utolsó dolgok, amiket azelőtt érzékeltem a külvilágból, hogy lehunytam volna a szemem, és mint egy fájdalmas emlékként be nem villant volna Sehun mosolygós arca, ahogy kissé pironkodva zavarától rám néz, kezét tördeli, lábával dobog a padlón, és éppen bevallja nekem az érzéseit.

Egyszerűen elmagyarázhatatlanul sokáig tartott ez a pillanat, amíg az elmém felidézte semmirekellő életem legszebb pillanatát.
Ott volt ő, és ott voltam vele én.

Ott voltunk mi.

~De nekem nem kellett volna ott lennem..~

Futott át az agyamon egy apró kis töredéknyi gondolat foszlány, mely hatására visszatért még lelkem halandó porhüvelyembe, hogy érzékelje, lábam alól eltünt a szilárdnak mondható talaj az az a híd korlátja, és már csak pillanatok kérdése, hogy mikor ragad magával az örök megnyugvás azaz a jéghideg fullasztó víztömeg.

~Viszlát világ! Viszlát Sehun...~

Ez volt az utolsó gondolatfoszlány, ami megmaradt az emlékezetemben majd minden elsötétült körülöttem.

Hirtelen ettől a pillanattól fogva, már nem éreztem semmit. Se fájdalmat, se boldogságot, se bármiféle érzelmet vagy külső benyomást. Nem éreztem magam alatt talajt, se dermesztő és fagyosan körülölelő víztömeget aminek folytása egyenes úton vezethetett volna engem a halálba.

Nem éreztem semmit. Körülöttem minden sötét és üres volt. Mint egy nyomasztó álom, mely végig azt sugallja, hogy a végén megszűnsz létezni, és már nem ébredsz fel soha...

Viszont én nem küzdöttem a végzetem ellen. Sőt minden erőmmel azon voltam, hogy átadjam magam végre egy feljebb való hatalomnak örökké elégetve szenvedéseim a félelem és bűntudat oltárán.

Meg akartam halni. Azonnal.

Sötétség. Gomolygás. Majd csak újra semmi.

Ennyi volt.

Majd egyszer csak végeszakadt. Az érzékszerveim elkezdtek nagyon tompán, de egyértelműen újból működni.

Elkezdtem érzékelni a magamon kívüli világot. Ami körülbelül abból állt, hogy magam mellé leernyesztett karjaim érintkeztek egy még ezelőtt sosem tapintott anyaggal, majd szaglószervem is elkezdett érzékelni egy szokatlanul furcsa, de mindazonáltal kellemes, és üdítő illatot.

Füleim is lassacskán kidugultak, és halk neszezésre lettem figyelmes, amit súlyos szemhéjaim felnyitásával el is kezdtem keresni, bár a látásom meglehetősen homályosnak bizonyult, és ebből színte azonnal arra következtettem, hogy ez már a mennyország lehet, ahol már a látás erőssége sem olyan fontos.

Mocorogni kezdtem, de mielőtt még bármi konkrét dolgot fel tudtam volna fedezni magam körül, hírtelen egy kezet láttam meg idétlen tempóban legyezni a szemeim előtt.

- Felébredtél? - Kérdezte egy valahonnan ismerős hang, melyhez a látásom tisztulásával egy kicsit lányos, de ezt leszámítva gyönyörű arc párosult.

A személy akit azonosítani hírtelen nem igazán tudtam nem várta meg a válaszomat, és még mielőtt bármit is csinálhattam volna kirohant a helyiségből.

- Minho! Minho! Minho! - Kiabálta kifelé menet. - Felébredt a törpe!

~ Minho... Talán Stray Kids...? Nem biztos nem... Akkor Winner...? Áh biztos nem... Akkor esetleg Shinee...? ~

Próbáltam összeszedni az összes Minho-t, akiről életemben hallottam, vagy akivel csak úgy futtában találkoztam, hogy hátha meg tudom fejteni hová kerültem, mert azt már sikerült úgy ahogy felfognom, hogy öngyilkossági kísérletem kudarcba fulladt, és jelenlegi álláspontomat tekintve valószínűleg elraboltak, de az biztos, hogy csak egy "szimpla" ájulásból ébredtem.

- Gyere már~! - Tért vissza a szobába a lányos arcú hímegyed egy nála magasabb férfival akit a karjánál fogva támogatott vagy inkább rángatott befelé.

- Megyek én, nem kell ráncigálnod! - Mosolygott a magasabb férfi, mire én mély és erőteljes hangjára azonnal felkaptam a fejem majd vissza is ejtettem a párnára mert rettenetesen megsajdult.

- Hogy érzed magad? - Fordult felém teljes valójában a magasabbik széles mosollyal az arcán.

- Minho? - Néztem döbbenten a szakadatlanul vigyorgó rappert, majd hirtelen a másik férfira kaptam a tekintetem, és végre valahára leesett, hogy amaz pedig nem más, mint Taemin.

- Ti... Hogyan...? Miért...? - Néztem kérdőn hol az egyikükre hol a másikukra.

- A táncpróbára mentünk. - Ült le mellém a kanapéra Taemin. - És hát ugyebár azt tudni kell, hogy a gyakorló terem a folyó másik oldalán van szóval a legkézenfekvőbb megoldást választva úgy döntöttünk, hogy a hídon átkelve fogjuk megközelíteni. - Kezdett bele a mesébe és ekkor már éreztem, hogy ez sokáig fog tartani, de mivel érdekelt nem szakítottam félbe.

- Mivel viszonylag közel van ide a dormunk-hoz, gyalog indultunk el. A hídra érve Minho-nak tűnt fel először az mintha valami nem stimmelne a híddal, de mivel nagy volt még a reggeli pára főleg a víz felett így kezdetben nem foglalkoztunk vele. Aztán ahogy egyre közelebb értünk a másik parthoz, észrevettünk téged, amint a híd korlátján állva, valamit a vízbe ejtesz.
Ekkor már mindkettőnknek nagyon rossz előérzete volt, és elkezdtünk feléd kiabálva sprintelni.

- Te futottál, én sprintelteltem. - Szólt közbe Minho, aki éppen akkor húzott oda mellénk egy széket, és helyet foglalt rajta.

- Én is sprintelteltem csak kicsit lassabban... - Vágott morcos fejet a fiatalabb, mire Minho elnevette magát.

- Jól van, folytasd! - Mondta a magasabb a nevetéstől kibuggyanó könnyeivel küzdve, mire Taemin csak egy bólintással felelt.

- Szóval. Minho sprintelt feléd, én pedig futva követtem. - Sóhajtott egyet, jelentőségteljesen az épített vigyorgó arcára nézett majd folytatta. - Messze voltunk még tőled amikor elkezdtél dőlni, de csodával határos módon Minho még az utolsó utáni pillanatban el tudta kapni az egyik kezed a híd korlátján áthajolva, de akkor te már ájult állapotban voltál és így a legjobbnak láttuk hazahozni téged.

- Nem kellett volna.... - Hajtottam le a fejem, és hírtelen újra eszembe jutottak azok a dolgok, amik miatt a hídra jutottam, és amik miatt el akartam vetni törékeny és semmirekellő életem.

- Nincs olyan ember, aki ne érdemelné meg az életet! - Jelentette ki komolyan Minho. - Ez egy olyan dolog aminek ha véget vetsz, már nem tudod vissza csinálni.

- És ezt sajnos mi tudjuk a legjobban. - Jött be a szobába Key és Jin-Ki is, akik mostanában érhettek vissza a tánc próbáról.

Lehajtottam a fejem, mivel tudtam, hogy igazuk van. Ők már átéltek egy ilyen, vagy hát ehez hasonló szőrnyűséget, és még ennek ellenére is képesek kitartani együtt, egymásért úgy, hogy egy pillanatra sem feletkeznek meg az őket ért katasztrófáról mivel ha megpróbálnák elfelejteni, azzal csak súlyosabbá, és keservesebbé tennék az emlékét Jonghyun-nak, és a vele történt tragédiának is.

- Senkinek sem lehetnek olyan megoldatlan problémái, amelyekkel ne lehetne megbírkózni, vagy ha ahhoz már késő van akkor az emlékét megőrizve félre tenni. - Ült le Jin-ki is, és a vállamra tette a kezét.

- Mi majd segítünk neked! - Jelentette ki Key, de erre én csak lehajtottam a fejem, és lassan megcsóváltam.

- Rajtam nem lehet segíteni.... Az én ügyem túl bonyolult....